Simike blogja

Simon Roland

Kísértet történet I

Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.

  Simon Roland

  Falusi nyár

  Cifra ablakból elszökött,

  a szelíd muskátli,

  vadvirágok között,

  szabaddá akar válni.

  Hajnal és az érett alkony,

  két csibész udvarolni jár,

  szél zilálta árokparton,

  magányos pipacs áll,

 
  Kék szemű rengeteg,

  elhagyott arany topáz,

  Július, a szőke szende,

  mezítláb járja otthonát.

  Csalit mélyén csalán,

  sötétbe zártan fortyog,

  ne törjön meg a varázs,

  az éji italból kortyol.

 
  Elfeledett nyári nyelven,

  alkot a cserebogár,

  zöld ének, dús rejtek,

  titokból szőtt fonál.

Simon Roland

Szellemek tánca II

A tegnap esti feledhetetlen csók bűvöletében ábrándoztam az álom ölelő karjában, azonban a hajnal langyos kezével lágyan arcul csapott, számomra fontos hírrel érkezett, egy igen lényeges közleménnyel. A kellemes képeket hátrébb szorította valami nyugtalanító érzés, mely előrefurakodott. Kinyitottam a szemem. A keserű megérzés fájdalmas bizonyossággá vált. Nem éreztem magam mellett Sally forró ölelésemre, becézgetésemre vágyó testét, hosszú szőke hajkoronája nem csiklandozta az arcomat, a kecses keze nem simult a kezemhez, az ujjai nem fonódtak az ujjaimba.
A szerelmem nem tartózkodott a közelben. A hiánya a lelkem mélyéig hatolt. A pirkadat négy arany palástot viselő követe belebegett a kupolás kaverna gótikus ablakán, a napfény elárasztotta a barlangot, a szél a tenger sós ízét, távoli pálmafás szigetek harsány-zöld üdvözletét, viharral dacoló fenséges vitorlás fedélzetéről kikönyöklő csavargó matrózok titkos örömét és bánatát, gleccserek hűs ölelését és a fékezhetetlen vad szabadság illatát hozta. Hunyorgó szemmel feltápászkodtam, elindultam, hogy megkeressem Sallyt – talán ő is meglepetéssel készül, viszonozva a varázslatos estét és az egyedülállóan romantikus csókot – a gondolat mégsem nyugtatott meg – Lehet, hogy bajba került -
A szédítő mélységgel és a személyes biztonságommal mit sem törődve, a különböző nagyságú, formájú sziklákon lemászva épségben elértem a barlang alját.
Az oponoeuos sercegett a mezítelen talpam alatt, amint bóklásztam a hatalmas teremben, nyomokat keresve. A szűk félhomályos folyosón keresztül kijutottam a szabadba.
A tenger az arcomba csapódó vízpermettel, a nap miriád fényével és a lüketőt morajával üdvözölt. Egy gomba alakú szirt tetején álltam, innen két út vezetett tovább, az egyik lehetőség az idő és az elemek vésője által kifaragott durva, szabálytalan alakú közlekedésre alkalmas kőlépcsők felé kacsingatott, amely a finom hullámok által csipkézett, nap csókolta arany föveny irányába kacagva szaladt, a másik a nem túl bizalomgerjesztő, korántsem biztonságos, kegyetlen viharok által megtépázott két partot összekötő roskatag fahíd felé bólogatott. Nem tétováztam volna az útirány megválasztását illetően, ha nem pillantom meg a korhadt átjáró egyik deszkáján a lány zsebkendőjét, amit valószínűleg egy óvatlan pillanatban a séta közben hagyott el. Sally monogramját viselő selyemből készült anyag visszarepített a megismerkedésünk napjáig. A Gimnázium megnyitotta kovácsoltvas kapuit a tanulni vágyó fiatalok számára. A naptárokról Szeptember hónap integetett, de a copfos szőke nyár makacsul szórta bájos mosolyát, tudomást sem véve a közelgő a rozsdás antik tárgyakkal felpakolt őszi szekérről. A csoportom megtalálásáról és a beilleszkedési nehézségekről gondolkodtam az Iskola múlt századokra tekintő ablakai alatt, mikor a rohanó, idegeskedő, izgatott arcok közül egy szőke lány vonta magára a figyelmemet, a kockás szoknyát, kék blúzt viselő kislányos arcú vonzó diáklány határozott léptekkel felszaladt a lépcsőkön és eltűnt a suli épületében, a nagy sietségében elszórt egy papírlapot és egy tollat. A lépcsőhöz szaladtam, felkaptam a tárgyat, átfurakodtam a tanárokból és a tudásra szomjas nebulók zsibongó tömegén és beléptem az ajtón, a nagy rohanásban majdnem felborítottam egy tanárnőt, (ő lett a matektanárom, a széttört szemüvegéért sokáig haragudott rám) a hideg lépcsőfordulóban végül utolértem a lányt, gyengéden megérintettem a vállát. Megfordult és szembenézett velem. Őszinte kék szemek meredtek rám. Nem bírtam megszólalni, csak tartottam magam előtt az írószerszámot és a papírust – Köszönöm szépen, még léteznek lovagok a modern korban is. Engem Sallynek hívnak. – mondta mosolyogva és elvette tőlem a tárgyait, a vállára kapta a táskáját, majd a mosolyát nekem ajándékozva eltűnt a kavalkádban. Mikor megtaláltam az osztályomat nagy meglepetés fogadott, a szívem a torkomban dobogott, a lány, akibe első látásra beleszerettem, nemcsak az osztálytársam, hanem a padtársam is lett, egy édes évig – Mennyi titkos pillantás és ábrándozás történt a suli ideje alatt - A hiánya újból belém mart, ez visszarángatott a jelenbe – Meg kell találnom a kedvesemet - Amilyen gyorsan lehetett átrohantam a fahídon. A deszkák nyikorogva mozgolódtak a lépteim alatt, de megtartották a súlyomat. A mélység vészjóslóan kitárulkozott, egy pozdorja nem bírt ellenállni a mélység csábításának, a szurdokba zuhant, végül sikeresen átértem a túlsó oldalra.
A szikla tetejéről három alakot pillantottam meg, két torzonborz, szakadt ruhát magukra öltő férfit és egy csinos szőke nőt láttam, a két figura közül az egyik egy hatalmas, a tartásából, ahogy cipelte a ládát, valószínűleg nehéz szelencét cipelt, a másik a viselkedéséből és a tartásából, a mozdulataiból ítélve főnökfélének látszott, a lány karját szorította erősen, aki hiábavalóan próbált szabadulni a vasmarokból, elindultak a kikötőben várakozó vitorlás felé – Sally – sóhajtottam elkeseredetten. A csapat a lánnyal együtt hajóra szállt – Meg kell mentenem őt- A szirtoromról elrugaszkodva a vízbe vetettem magam. Csobbanással és hatalmas elszántsággal érkeztem az örvénylő habok közé, a tenger óriási hullámai átcsaptak a fejem felett, süllyedni kezdtem.

Simon Roland

Misztikus éjszaka

Parázs-varázs kísértet-táj kacag,
falevél kobold-zöld táncán,
mereng denevérszárnyú ablak,
dühösen csattogtatja égbe vágyó szárnyát.

Hegycsúcs-kék vár alatt,
nomád lelkű fuvallat,
kanyargós ösvényen lustán ballag,
útmutató holdfény előtte szalad.

Fülemüle miriád-rébusz dalát,
virrasztó dús fakoronák,
lélek érintetten hallgatják,
így őrzik a titkok odvát.

Simon Roland

Szellemek tánca I. rész

A volt gimnáziumi osztálytársam, (egy édes évig padtársam), ritka, klasszikus kiadású értékes bélyeggel, ellátott ízléses borítékba csomagolt, szép emlék illatú levelet küldött, a legnagyobb titkos szerelmem több évtized hallgatás után találkozni akart velem, nem sokáig haboztam a válasszal, megbeszéltem vele egy találkát. Sally a legszebb, legcsinosabb lány kitüntető címével dicsekedhetett az iskolában, minden korombéli srácot akaratlanul is hódolójává tett, a közöttünk fennálló kapcsolat a barátság szintjén zajlott, bontakozott, mélyült. Együtt mentünk a suliba és közösen magoltunk, tanultunk, legtöbbször a poszterekkel díszített meghitt fényű szobájában, a szülei aggódó, fontoskodó tekintetétől kísérve, máskor a könyvtár szigorú falai között bújtuk a vastag könyveket. Az irodalmi művek, lexikonok fedezéke mögül figyeltem őt, a hosszú szőke haja a vállára omlott, néhány rakoncátlan hajtincs az aranyos pofikáját csiklandozta, mikor észrevette, hogy sokáig merő szempárral szemrevételeztem, akkor piruló kíváncsi arccal fordult felém, ilyenkor zavartan menekültem vissza a kötetek és füzetek biztonságos világába. A szobor arcú, komolyságát és a tekintélyét vastag szemüvegével igazoló, tekintetével lángot lövellő könyvtárosnő sokszor ránk ripakodott, mikor elfeledkeztünk magunkról, nevetgéltünk vagy csak egy kicsit vidámabban, felszabadultabban cseverésztünk, nem szerette maga körül a boldogságot. Nem tudtuk megfejteni a könyvtárosnő boldogtalanságának, végtelen szomorúságának az okát, egész más dolgok kötötték le a drága időnket és a hatalmas lelkesedésünket, a nagy vizsgára kellett készülnünk. Segítettünk egymásnak, én az Irodalomban, a különc írók és a bolondos költők birodalmában, ő a matematikában, a rideg, száraz képletek, zseniális tudósok, fura találmányok közt érezte magát otthonosan.
A nekem címzett gondosan, szépen kanyarintott levelet a gyönyörű, kecses kezével írta, egyszer az impozáns filmszínház épületéből kijövet megfogtam a kezét, de szájon csókolni már nem volt merszem, csak álltunk egymással szemben, naivan és ártatlanul, csillogott a szemünk, a kifelé tolakodó, zsibongó tömeg pedig elsodort minket. A kihagyott lehetőség többször is felbukkant, vissza-visszatért a nyugtalan álmaimban. A sulival nemcsak a felhőtlen diákévek, hanem a gyengéd viszonyunk is véget ért. Mindenki ment tovább, ki-ki a maga útján. A tenger hideg nyelvével csókolta meg a mezítelen lábunkat, lassan, az emlékeket felelevenítve önfeledten, lélek könnyeden lépkedtünk, szökdécselve, komolytalanul, vagy csak elmélyülten, néha törve meg a csendet, évődve egymással fogócskáztunk, követtük a csipkézett part vonulatát, hallgattuk a tenger morajlását, lődörögtünk, azt csináltuk, amihez a kedvünk volt, máskor meg nagyokat hallgattunk, néha valami nagyon fontos dolgot akarva elmondani, ilyenkor egyszerre szólaltunk meg, kínos kacagás lett a vége, ugyanazok a gondolatok és érzések bukkantak elő a lelkünk mélyéből. Hallottuk a setét lován vágtázó éji herceg selyem köpenyének suhogását. Láttuk a hófehér holdfényben bucskázó halak ezüst hátát. Sally még sokkal vonzóbb lett, egy kellemes érzés futott végig a testemen, mikor a karja az enyémhez ért. Az én ötletem volt a találka helyének és pontos idejének kiválasztása, a kedvesem moziba akart cipelni egy romantikus filmre, de a kupolás barlanghoz feltétlenül ragaszkodtam, látva az elszántságomat, engedett az akaratomnak. A kupolás kaverna sötéten tornyosult fölénk – Hogy jutunk fel oda?- Sally aggodalmas szemekkel nézett rám. A szikla megmászása cseppet sem könnyű feladatnak bizonyult - Gyere - megragadtam a karját és felsegítettem egy nagyobb sziklára. Az idő kardja által kivágott rések, repedések segítségével haladtunk, egyre feljebb és feljebb – Ne nézz le, csak a csúcs felé, a sziklaorom már barátságosan integet nekünk – biztattam mosolyogva, majd féltőn átkaroltam. Többször is meg kellett állnunk, Sally elfáradt, néha beszorult a lába egy üregbe, a szoknyája szövetéből kiszakadt egy darab, tartottunk néhány perces pihenőt, majd folytattuk veszélyes és kimerítő utunkat, hajtotta őt a kíváncsiság. Megígértem neki, az elszenvedett nehézségekért kárpótolni fogja a látvány. Végül felértünk az óriás tetejére. A perem szélén megálltunk, lent a mélyben küzdelem zajlott, az elemek vívták örök, soha véget nem érő csatájukat. A látvány mindegyikünket lenyűgözött. A tenger hulláma nekivágódott az éles lándzsaként megfeszülő szikláknak. A kialakult örvényben a világ dübörgött, dühöngött, hideg vízpert csapódott arcunkba. Megfogtam a kezét, és egy ablakszerű nyíláson haladtunk keresztül. Erősen magamhoz szorítottam – Ne ijedj meg, bízz bennem – a szűk járatban nehezen tudtunk mozogni, egészen a nyílás peremig merészkedtünk. Hátborzongató földöntúli hang siklott végig a falakon, titkos termeken. Egy kupolában voltunk, pontosabban, annak egyik nyílásában, szemben velünk három ablak, bemélyedés meredt ránk, lent a mélyben, a barlang aljában gomolygó szellemalakok táncoltak - Az oponoeuos nevű ritka a mennyezetig felszálló fluoreszkáló mélykék színű ásványi anyag és az ablakon beszökő holdfény találkozása okozza ezt a jelenséget. Kell hozzá az előbb említett ásványi anyag, a szél, és a holdfény, és egy kis varázslat – Sally izgatott kék szeme és a közelsége dobogtatta meg a szívemet – Még sohasem láttam ilyen csodálatos dolgot – a lány őszinte ragaszkodással bújt hozzám – Kalózok, csavargók, szökött katonák, szerencsevadászok jártak itt, a szellemek tánca láttán mindegyikük hanyatt-homlok menekült erről a csodálatos, mesebeli helyről. Egy tudós fedezte fel a jelenség valódi okát - A Négy kísértet felemelkedett a magasba, pörgött, forgott a föld és a kupola között. Némán, egymásba kapaszkodva figyeltük a szellemek táncát.
Mint a színház legfelsőbb, legelőkelőbb személyek számára fenntartott páholyban ültünk volna, a színpadon zajló szenzációs, mozgalmas, előadást figyelemmel kísérve.
Megsimogattam Sally arcát, láttam rajta, hogy mire vágyik leginkább, mit vár tőlem, gyengéden megcsókoltam a száját, az elmaradt lehetőségekért bőven kárpótolt ez a csók. A balzsamos éjszaka végeláthatatlannak tűnt.