Silmarille blogja

Magamra öltelek, 

Mint a királynők a palástot, 

Minden reggel felöltözöm, 

És elrejtem magam veled.

Magamra zúdítalak, 

Mint hideg vizet a melegben, 

Mikor fáj a "kellesz nekem", 

Beborítom magam veled.

Magamra sminkellek, 

Ahogy az ünnepségek előtt, 

És ha túl mélyek a ráncaim, 

Kisimítom magam veled.

Őrizlek magamnak, 

Mint gyémántot a szegény tolvaj, 

Festék nélkül, meztelenül, lázasan

Ölellek. Magamban-Veled. 

Én érezlek. 

Akkor is mikor a szemembe tévedsz,

És belémköltözteted a vágyat,

Hogy minden percben újra utánad,

És érted remegjen minden idegszálam. 

Akkor is mikor nem vagy itt velem,

De a pillanatot elhoztam tőled,

Hogy minden percben azt lássam,

Ahogy megmozdul a szád széle,

És érezzem, hogy fájdalmasan kívánlak.

Akkor is mikor ellöksz magadtól,

Pedig tudod, hogy tudom.

Én érezlek. 

A testem reszket fázom, 

Hiányod minden percében, 

Megfagyok. 

Majd égek a vágytól, 

Az ölelésed gondolatától, 

Hamuvá leszek. 

Azután a könnyeimben fürdök, 

Kínzó sebeimet mosdatom, 

Fulladok. 

Nehéz a szó, kimondhatatlan, 

Máshogy öl meg minden nap

Újra és újra. 

Ott maradtam a pillanatban,
Mikor egyik reggel gondolatban,
Megcsókoltalak.
A fény kergetőzött a tekintetünkben,
Gondolatok várták,hogy suttogjuk őket,
Hallgattunk.
Aztán nevetve egymást néztük,
Akkor a mélybe odavesztünk,
Eltévedtünk.
Ott maradtam a pillanatban,
Mikor egyik reggel gondolatban,
Megcsókoltál.

Ahogy beléptél az ajtòn
Csendes mosollyal a szàdon,
A szél elhozta az illatod,
A tekinteted, a nyugodtsàgod.
Tegnap vagy tegnap előtt,
De lehet,hogy mùlt héten,
Màr nincs is időérzékem,
Jöttél és beszéltél egy 
Màsik vilàgròl meséltél,
Beléptél az ajtòn nesztelen,
Belenéztél a lelkembe,
És a szavakon tùl,
Megszülettél bennem.