Pünkösdi kenyér

Másodéves főiskolások voltunk.
Tanév vége felé végre összejött a pénz a gyűrűre, ami nélkül anyám hallani sem akart eljegyzésről.

Akkoriban még fizettek a véradóknak, a pénz mellé páros virsli, zsömle és egy pohár sör is járt.
Nem tudom hányszor, mennyi vérét adta az a szegény kiéhezett fiú, hogy meglegyen a gyűrűk ára és végre anyám se bánja, hogy együtt akarjuk folytatni az életünket.

Az eljegyzést Pünkösd vasárnapjára terveztük.

1954-ben egy napi ebéd is gond volt, hát még, hogy kicsit ünnepi legyen!  Annyi húst szerezni, hogy vendéget is hívhassunk? Szinte képtelenség!

– Ne félj semmit – bíztatott anyám –, olyan rántott húst rittyentek, hogy a nagynénéd is megnyalja mind a tíz ujját!

– Jaj! Ha megtudja, hogy lóhúst vettél, egy falatot se eszik belőle.

– Honnan tudná, te szamár! Ha én kiklopfolom, egy éjjelre tejbe áztatom, az alföldi csikósok se ismernek rá arra a húsra…

Szombaton már szinte minden készen állt. A csikó combja a tejben várta előléptetését, de hol a kenyér?  Az üzletekben nagy volt a tülekedés, lökdösődés, de hiába, mindenkinek nem jutott kenyér. Szombaton délelőttre minden elfogyott, az egész városban üresek voltak a kenyeres polcok. Valaki azt mondta, talán a bányatelepen kellene körülnézni.

Ketten a párommal nagy-vígan  elindultunk kenyérszerző útra. Nem törődtünk semmivel, senkivel, végigdanolásztuk a hosszú utat, kétszemélyes kánonban énekeltük azokat a dalokat, amiket még a középiskolában tanultunk, aztán csak úgy improvizálva valamiféle dallamot… a sajátunkat.

Csak akkor pittyedt le a szám, mikor odaértünk a kis külvárosi kenyérbolt elé. Hosszú sor állt már az utcán kenyérre várva. Csupa törődött arcú idős munkás, nyugdíjas bányász, fáradt bányászfeleség.

Mintha mind ismerték volna egymást, beszélgettek. Semmi tolakodás elégedetlenség. Lesz kenyér, csak ki kell várni.

Beálltunk a sor végére, talán nekünk is jut… ha nem fogy el, mire sorra kerülünk. Talán…

Méregettek minket. Látták rajtunk, hogy városiak vagyunk. Nem közülük valók…

Aztán valaki megkérdezte:

– Ti honnan jöttetek?

Megijedtem.

Látják, hogy idegenek vagyunk?

Mit akarunk itt? Nem jár nekünk ebből a boltból, a bányászoknak sütött kenyérből… – jutott eszembe.

– Nincs a városban kenyér… és holnap lesz az eljegyzésünk… – szabadkoztam.

Egy kis mozgolódás támadt.

– Az eljegyzésük! Halljátok? Holnap lesz az eljegyzésük! – szinte felderültek az arcok. Egymásnak adták tovább a hírt. Végül az egyik felkiáltott:

– Engedjétek a sor elejére a fiatalokat!

Senkinek nem volt ellenvetése. Úgy mosolyogtak ránk, mintha saját gyerekeik lennénk.

*

Én azt a kenyeret azóta is megemlegetem minden Pünkösdkor.