Sida blogja

Gyula és Ellike évfolyamtársak voltak. A véletlen, vagy a sors keverte úgy a szálakat, nem tudom, de valahogy mindig egymás mellé kerültek a hallgatók forgatagában. A gyakorlatokon közös feladatot kaptak, az előadásokon Gyula pont Ellike mellett talált üres széket. A fiú az órák közti szünetben is kereste a lányt, talán csak azért mert jó hallgatóságot talált benne. Szeretett mesélni, dőltek belőle viccek, Ellike pedig nevetett, nevetett.

– Ti végig fogjátok nevetni az életet! – jegyezte meg a  mellettük elsétáló Hóka Ubul. Ők pedig egymásra néztek és mindketten arra gondoltak: Tényleg! Együtt végig tudnák nevetni az egész éltet.

Ki s tartottak egymás mellett és a diploma megszerzése után, egy kis szerencsével közös munkahelyre kerültek.
A szerencséhez a véletlen és egy kis protekció is hozzásegített. Kiderült, hogy a várt munkakör fölött rendelkező megyei nagyfőnök, Cvibak József Ellike anyja barátnőjének, Panni néninek régi nagy szerelme volt, még a középiskolában.

– Egyet se féljetek, majd én írok Józsinak és mindent elintézek.
Szép emlékek lehettek a háttérben, mert Józsi – üzemlátogatás ürügyén – egy hét múlva meglátogatta Pannit egy hatalmas rózsacsokor kíséretében. Egy kellemes múltidézéssel töltött este után Panni néni büszkén jelentette.
– Minden el van boronálva. Adjátok be a pályázatot.

Így Gyula és Ellike már, mint ifjú házasok együtt kezdhették meg közös életüket, egy vidéki iskolában tanári beosztásban, sokféle gonddal, de még mindig nagyon vidáman.
Az. iskola jól járt a fiatal párral. Gyula határozott, agilis férfi volt. A humora sem volt utolsó, így hamarosan közkedvelt lett a munkatársak és a tanulók között.
Ellike csendes volt és szerény, mint egy kisegér. Fel se tűnt senkinek. Nem szólt bele a munkahelyi vitákba, a hangját se hallották. Szinte észre se vették, hogy ő is ott van.

Megüresedett egy állás a járási hivatalban. Milyen apróságokon múlik néha egy kinevezés!
– Gyulát hívjátok! Jópofa srác... Jókat fogunk röhögni –mondta az egyik főmufti és Gyula a kiemelt fizetés hallatán azonnal elfogadta az új beosztást,

Ő lett a főnöke eddigi munkahelyének és volt igazgatójának is.
Mindez tanév végén zajlott.

A tanári szobában már a nyári szabadságokat vitatták. Ott tolongott az egész társaság az igazgatónő körül, aki kifejtette ötletét, amivel ki tudja kinél akart jó pontot szerezni.

– Mi lenne, ha idén, mint jó közösség, együtt mennénk két hétre nyaralni?
Heves bólogatás és helyeslés vette körül minden oldalról. 
– Nagyon jó! Helyes! Ez lenne az igazi!
Már éppen a részletekre akart, kitérni a főnökasszony, mikor a hátsó sorból megszólalt egy félénk hang:

– Én úgy gondolom…

Mindenki Ellike felé fordult. Szinte megbűvölten néztek rá, ...az új nagyfőnök feleségére.

A beállt csendben Ellike elmondta a véleményét. Halkan beszélt, mint mindig, mégis minden szem rászegeződött.

– Én úgy gondolom, egész évben együtt vagyunk, és ilyenkor már elegünk van egymásból! Legalább a szabadság alatt csináljon mindenki azt, amit akar!

A kollégák újra hevesen bólogattak, helyeseltek és a közös nyaralás ötletét azonnal elvetették.
Az igazgatónő mérsékelt örömmel ugyan, de szintén bólintott, majd hozzáfűzte:

– Tulajdonképpen az én javaslatom lényege is ez volt.

- Hogy van tanár úr? - kérdezte egy reszelős férfihang az egészségügyi központ folyosóján várakozó tömegben.
Cukor Géza nyugdíjas számtantanár kihúzta magát és körülpillantott, mintha csak az osztályban lenne, és azt kutatná, ki merészelt megszólalni engedélye nélkül.
- Hogy van tanár úr? - ismételte meg a kérdést Lelkencz Lajos, hajdani éltanuló, akit a felesége kísért ide és segített feljönni a lépcsőn az emeletre, ahol a háziorvosi rendelők voltak.
Géza bácsi végre észrevette, és bár évtizedek mélyéről merült fel benne az emlék, azonnal felismerte a régi, kedves tanítványt.
- Köszönöm. Megvagyok. Hetvenen túl dicsekedni nincs mivel, panaszkodni meg nem érdemes - hangzott a diplomatikus válasz, aztán még hozzátette: - Csak a szemészre várok. Azt hiszem, új szemüveg kell - húzta ki magát, hogy ezzel is alátámassza, nem beteg ő, mint itt körülötte a többiek. Egyébként is jól tartja magát. Ha jó napja van, 10 évet nyugodtan letagadhatna - legalábbis ezzel biztatják gyakran az ismerősök. - Eszi fene! Mire mennék vele? Ha tízet letagadnék, még mindig maradna 65 - szokott magában élcelődni.

- Hát te Lali, hogy vagy?
Nevezett Lali is bőven elmúlt ötven, nem is volt valami jó színben, hát csak leszegte a fejét, mint annak idején az első padban ülve, ha durcás kedvében volt.
- Van nekem elég bajom! Múlt héten jöttem haza a kórházból. Most felülvizsgálatra jöttem meg gyógyszerért. Az is kár belém. Halottnak a szenteltvíz!
- Ugyan már, Lalikám! A gyógyszert meg... nem elég kiváltani, be is kell szedni! Majd betartod, amit az orvos mond, szépen rendszeresen szeded azokat a pirulákat, aztán meglátod, rendbe jön minden... Látod én is, hogy megvagyok, pedig műtötték a gerincemet, volt már vesekövem, meg az epémmel is mennyi baj volt... Egyszer agyrázkódást is kaptam, mikor leestem a padlásról. Csak nem kell mindjárt megijedni! Azért vannak az orvosok, hogy segítsenek. Na, csak fel a fejjel, fiam!

A körülállók tisztelettel hallgatták ezt a szónoklatnak is beillő biztatást, de Lali csak legyintett:
- Könnyű magának tanár úr! Magának könnyű... Maga nem volt alkoholista!

Ezen a válaszon eléggé megdöbbent Cukor Géza nyugalmazott számtantanár és felháborodásában már majdnem kicsúszott a száján a csattanós válasz:
- Téged se géppisztollyal kergettek az alkoholizmusba! - de rápillantott a szemmel láthatóan szégyenkező asszonyra, aki Lajost segítette egyensúlyban tartani, hát csak felhúzta a szemöldökét, biccentett és összeharapta a száját. Mit is lehetne mondani? Mire valami udvarias válasz eszébe jutott volna, kinyílt a rendelő ajtaja és elnyelte Lajost, alkoholizmusával és pironkodó feleségével együtt.
                                                                                                                    ***

- Az se bolond, aki hallgat. Most csak röstelkednék magam előtt, hogy megbántottam azt a szegény asszonykát - dünnyögte Cukor Géza tanár úr két hét múlva, mikor letette a három szál szegfűt a frissen hantolt sírra.

Kinek a Parnasszuson nincs helye,
homokkal, kővel teli a zsebe.

Halomba rakja, nézd csak, szinte hegy,
pocoktúrásnál már alig kisebb!

Rááll s kiáltja, hol vagytok nagyok?
Utánam mind, én már költő vagyok.

A Parnasszuson nem kaptál helyet?
Találsz zsebedben némi szemetet.
Borítsd ki bátran, abból domb lehet.
Magánvilágodból építs hegyet!

Jé! Pucoktúrás, vagy majd' akkora...
(A nagyítódat ne hagyd el soha!)
Állj fel a dombra, s kiálts: Fenn vagyok,
boruljatok elém kicsik s nagyok!

Január