Sida blogja

Személyes
Sida•  2021. október 31. 20:49

Halottak napján

Halottak napján engem kávéillat leng körül. Nagyanyám tejeskávéja jut eszembe, melyre anyám azt szokta mondani, csupa cikória. Nekem mégis az a mama-kávé,
…és az ő húslevesének ízét is számban érzem, ha rá gondolok. Hozzá kapcsolódnak az otthon ízei, mert hét éves koromig az ő kosztján éltem.

Ha tésztát gyúrt, mindig adott egy darabkát, amiből apró lepénykét lapíthattam, amit aztán a platnin sütöttünk meg.

… és a grízes tészta! Az ám! Vártuk a nagypapát, de késett s hogy ne legyek türelmetlen, együtt énekeltük:

Pa-pa, gyere ha-za!

Kész a gom-bóc,

gyere ha-za!

Nekem fel se tűnt, hogy nem gombóc van ebédre.

A grízes tészta már félrehúzva állt a csikótűzhely szélén, én pedig minden strófa végén kivettem belőle pár szálat, amennyi apró markomba fért. A mama pedig nevetett.

Ha meghalok, ki fog emlékezni a főztjére és a nevetésére?

Sida•  2020. február 2. 19:25

Pókhálós emlék

      Mindenkinek vannak félelmei, ha bevallja, ha nem. Ki az élettől, ki a haláltól fél, mások állatfóbiákkal kínlódnak. A félelem nem IQ függő.
Marcsi, a közvetlen lakásszomszédunk kígyótól békától és mindenféle tengeri herkentyűtől rettegett, legyen az élő, vagy akár feldolgozott állapotban.
Mikor megtudta, hogy névnapi szendvicseim között kagylós is van, csak az ablakon át volt hajlandó köszönteni és átadni a mellé járó csokrot.
     Egyik reggel éppen munkába készültem, mikor meghallottam, hogy teljes erőből dörömböl a falon.
  – Mi baj? – kiáltottam.
  – Nem tudok kijönni a lakásból! – kiabált vissza. 

  – Máris megyek! Segítek. 

Átrohantam hozzá megnézni a kétségbeesés okát. Beletört a kulcs a zárba, beragadt az ajtó? El se tudtam képzelni.
Az előszobában állt és kétségbeesve patakzott a könnye.
  – Ott! Ott! – mutogatott az ajtó felé – Csinálj valamit, mert képtelen vagyok kimenni innen…
Megfordultam, hogy körülnézzek, milyen rémség lehet a bejárat előtt, de nem láttam mást, csak egy cserép kaktuszt. Meg is mondtam:
  – Nincs itt semmi ijesztő.
  – Dehogy nincs! A cserépben, a tüskék alatt.
Tényleg ott volt. Egy kis béka szorongott a nagy tüskék alatt. Bebújt valahogy és nem tudott kijönni.
  – Adj egy ollót!
Levágtam a tüskéket és a béka sértetlenül elmenekült a fű közé.
Megállapítottam, hogy pár nyisszentéssel két életet mentettem meg egyszerre. 


Nekem is vannak félelmeim, ha nem is ilyen mélységesek. Inkább utálat. Én a pókoktól és a döglött legyektől irtózom. A kettő összefügg és valahol régen, a gyerekkoromban gyökeredzik. 


     Egyik karácsonyra komplett bababútort kaptam. Keresztapám készítette, éppen a kaucsukbabáimhoz méretezve. Ágy, kétajtós szekrény, asztal, szé kekkel. Mintha ma is látnám, minden darab fényesre lakkozott bordó volt. Az asztalon csipketerítő, rajta pici csészék, kancsó – ezzel ugyebár a Jézuska egészítette ki a kollekciót.
Az ünnep elmúltával, hol itt, hol ott botlott meg anyám a garnitúra egy-egy darabjában, ezért kijelölte a helyet, ahol berendezhetem a babaszobát és elhelyezhetem a hozzá tartozó egyéb apróságokat. Az utcai szoba ablaka alá telepítettük a játékokat.
     Hogyhogy nem, hamarosan az ablakpárkány alá költözött egy pók. Nem mertem a hálóhoz nyúlni, de anyám gyorsan eltakarította. A pók halállal lakolt. Néhány nap múlva azt vettem észre, hogy újra ott a háló. Visszajött a pók? Eszembe sem jutott, hogy ez talán egy másik. Visszajött és még nagyobb volt, mint halála előtt. Új hálót szőtt és annak széléről rohant elő, ha valami megrezgette a hálóját. Borzadva néztem, ahogy a hálóba repülő legyeket megragadja. A felesleges zsákmányt bepólyálja.
     Engem talán nem fog bántani, ha jól tartom és szállítom neki a friss csemegét. Eleinte nehezen ment a légyfogás, de hamarosan nagy légyvadászi ügyességre tettem szert. Mintha egy pókistennek adnám, úgy dobtam a hálóba naponta az áldozati ajándékot, hogy ne álljon bosszút rajtam, mert megengedtem, hogy előző hálóját eltakarítsák. 

Anyám persze megint meglátta a hálót és hozta a tollseprűt, hogy leverje, én azonban teljes erőmből, és hangos bőgéssel tiltakoztam. 

   – Ne bántsd! Ő az én pókom. 

Édesanyám kicsit csodálkozott, de valószínűleg azt gondolta, hogy más gyerek is tart valamilyen állatkát. Még mindig jobb egy kis pók, mintha kutyát, macskát, vagy díszgörényt szeretnék tartani a  városi lakásban. Ha a pók a kedvencem, hát legyen pók! 

A pók ott maradt az ablakpárkány alatti sarokban, én pedig borzadva figyeltem növekedését. 

A légyfogás, póketetés nem töltötte ki a napomat. Időnként a babaszobával is törődtem még, bár egyre kevesebbet. Egy ilyen babázó kedvemben rettenetes meglepetés ért. A bordó bútorok közül tengernyi apró pók mászott elő… 

   – Anyu, anyu! Ments meg! – visítottam – itt vannak a pók fiai! Üsd agyon, mind, mind! … a nagyot is! Nem bánom, ha visszajön és engem is felfal, … kiszívja a vérem, … csak ne lássam többé őket. Utálom a pókokat, és a döglött legyeket is! 


Nem kellett tovább magyaráznom. Édesanyám megértette, mi történt és örült, hogy végre eltakaríthatja a hálót és az összes hívatlan vendéget. 

Mindmáig irtózom a pókoktól, de képtelen vagyok agyonütni. Inkább megkérek valakit, takarítsa el a szemem elől. 

Egy kivétel azért volt. A pár hetes kisfiam ágya felé mászó pókot gondolkodás nélkül leütöttem. Ebből tudom, hogy adott esetben minden fóbia legyőzhető.

Sida•  2019. július 28. 19:44

Gyerekszáj 2. (Ünnepi percek)

Az óvodában március tizenötödikét ünnepelték.
A gyerekek egy kis segítséggel kokárdákat, zászlókat színeztek, ragasztottak. A nagycsoportban az ügyesebbek még nemzetiszínű forgót is készítettek.
Az óvó néni megpróbálta egyszerű szavakkal elmagyarázni, milyen ünnep lesz, mire készül mindez.
Néhány verset is felolvasott a Petőfi összesből, csak úgy találomra, ahol éppen kinyílt.
Délután a dajkák kíséretében mindannyian elmentek a térre, a 48-as szoborhoz.
Elénekeltek egy kis dalt. Pár zászlócskát letűztek a szobor körüli ágyás virágai közé, a többit mindenki hazavihette.
* * *
Éppen az íróasztalnál ültem és a verseimet válogattam, mikor kisfiam papírzászlóját lengetve belépett.
Még csak nem is köszönt, hanem azonnal kíváncsiskodott:
– Mit csinálsz?
– A verseket rendezem.
Felcsillant a szeme.
– Akasszátok fel a királyokat! – vágta ki harsányan.
– Azt nem én írtam.
– Nem? – kerekedett rám a szeme – Hát ki?
– Petőfi Sándor. Ő egy nagy magyar költő – tettem hozzá oktatóan. Vesztemre, mert fiacskám nem   hagyta annyiban,
 hanem tovább forszírozta a dolgot. Máris nekem szegezte a következő kérdést:
– És te mekkora vagy?
– Kisebb, sajnos sokkal kisebb… – vallottam be.
– Nem baj – hagyta rá megbocsájtón. – Akkor akasszátok fel a kiskirályokat!
A maga részéről ezzel elintézte a problémát és kiszaladt a kertbe, tovább lobogtatni a zászlót. 

Sida•  2019. április 15. 23:24

Hangok

 Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy mostanában mindenről valami más jut eszembe. Távoli asszociációk, időben, térben alig kapcsolhatók és mégis…

Januárban kaptam egy kis cserép virágot. Három jácinthagyma szorongott a nedves homokban. Valahol egy kertész hajtatta ki őket abban a havas, bús időben. A csenevész szirmoknak se színe se illata nem volt.

Mi ez, ahhoz a nagy csokor rózsaszínű jácinthoz képest, amit édesanyám a kezembe nyomott! Szépen eligazított, rózsaszín papírja, mint egy nagy virág vette körül a kerek bokrétát… de akkor tavasz volt…

Mikor is volt ez? Úgy emlékszem első elemibe jártam.

Mater Ildefonza erősen eszünkbe véste, hogy mindenki hozzon egy csokrot, vagy legalább pár szál virágot, mert köszönteni megyünk valakit. Plébánost, vagy kanonokot. … Nem is tudom kit, miért.

A tanteremben gyülekeztünk. Mindannyian ünneplő ruhában voltunk és az én csokromat mindenki megcsodálta.Aztán Boriska, akivel egymás mellett szoktunk ülni írás órán, megszólalt:
- De jó szaga van!
- Illatos- javítottam ki, mert édesanyám is ezt a szót használta, mikor kezembe adta a virágokat.
- Adj egy szálat!- kunyerált Boriska.
- Tessék! - és kihúztam egy szálat a csokorból, mert édesanyám azt tanította, - talán még 3 éves koromban- ha kérnek valamit, azt illik mondani: - Tessék!- és át kell adni, amit kérnek. Az lesz a válasz: - Köszönöm!
… de Boriska nem szólt semmit, csak szagolgatta a virágot.
- Nekem is adj egyet!-szólt mellettem egy másik lány.
- Nekem is !
- Nekem is! - Nekem is!...nekem is, …nekem is…

Már lötyögött a meggyűrt rózsaszín papír az utolsó szál virágon, mikor felhangzott mögöttem egy éles hang…
- Virágárus!

Össze-vissza csúfolódó kiabálás követte…

- Virágárus lány! Virágárus! …virágárus…- és kinevettek, hogy adtam, …és én szégyelltem, hogy adtam. Szégyelltem, hogy azt hittem, ha mindenkinek adok az én gyönyörű, illatos virágomból akkor mindenki szeretni fog…

Nem szerettek. Kicsúfoltak. Szinte gyűlöltek, mert adni tudtam, mert olyan bolond voltam, olyan hiszékeny… 

Mostanában ilyenek jutnak eszembe.
Már rájöttem, mi az oka ezeknek a semmirevaló gondolatoknak. Az idő! 

Mikor az embernek nem a jövő, hanem a múlt apró sebei, szégyenei jutnak észébe, akkor megöregedett. Megöregedtem? Tényleg?
Hiszen még csak a 87. évemben járok!

Sida•  2019. február 5. 04:47

Ottó bácsi megjött

      1944 lehetett már, mikor Pista utoljára hazajött. Szürke volt és sovány. Mögötte egy még szürkébb, még soványabb, idősebb férfi igyekezett befelé.

Anyám suttogva kérdezte:

– Ki ez?

A válasznak csak a végét hallottam:

– … rám akaszkodott. Mindenhol a nyomomban volt, nem tudtam lerázni.

– Azt mondta, hogy a rokonaihoz jön. Szólni kell nekik. Meg kellene tőlük kérdezni, mikor mehet oda…

– Kislányom, neked kell elmenni,  értesíteni őket. Egy gyerek nem tűnik fel senkinek.

– Nincs messze. Rákóczi út… házszám… név. – ezekre már nem emlékszem.

–  Lemész a Rákóczi út sarkáig. Balra fordulsz. Megtalálod. Csak ennyit kell mondani: Ottó bácsi megjött.

* * *

Becsengettem. Ismerős arc nézett rám a résnyire nyitott ajtóból. Fiatal lány, akit látásból már ismertem. Pár osztállyal felettem járt a gimnáziumban.

Rémülten nézett rám. Nem engedett be. Csak az ajtóban adhattam át az üzenetet.

– Ottó bácsi megjött.

– Hol van?

– Nálunk.

– Ide nem jöhet. Nem biztonságos…

Ottó bácsi nálunk aludt a hátsó szobában.

Elhúzták a nagy szekrényt és mögötte egy szalmazsákon ágyaztak meg neki, mert felesleges ágy nem volt a lakásban. Pista ágyát, szekrényét beszállították a gettóba, ahova végül nem költözött be, hanem bevonult egy munkatáborba, de az ágy és a tükrös szekrény ott maradt.

 (Micsoda naivitás! Ha valakit keresnének, el lehet rejteni egy szekrény mögött?)

***

Három napig tartott a szabadság.

– Ne menj vissza! – kérlelte Pistát anyám.

– Muszáj. Lehet, hogy Ottó beárulna… azt mondják besúgó…

 

Pista elment. Többé nem láttam.

Ottó bácsi ki tudja hova lett… Eltűnt, mint Pista ágya és a tükrös szekrény… és egyáltalán… ki volt Ottó bácsi?