Sida blogja

Gyula és Ellike évfolyamtársak voltak. A véletlen, vagy a sors keverte úgy a szálakat, nem tudom, de valahogy mindig egymás mellé kerültek a hallgatók forgatagában. A gyakorlatokon közös feladatot kaptak, az előadásokon Gyula pont Ellike mellett talált üres széket. A fiú az órák közti szünetben is kereste a lányt, talán csak azért mert jó hallgatóságot talált benne. Szeretett mesélni, dőltek belőle viccek, Ellike pedig nevetett, nevetett.

– Ti végig fogjátok nevetni az életet! – jegyezte meg a  mellettük elsétáló Hóka Ubul. Ők pedig egymásra néztek és mindketten arra gondoltak: Tényleg! Együtt végig tudnák nevetni az egész éltet.

Ki s tartottak egymás mellett és a diploma megszerzése után, egy kis szerencsével közös munkahelyre kerültek.
A szerencséhez a véletlen és egy kis protekció is hozzásegített. Kiderült, hogy a várt munkakör fölött rendelkező megyei nagyfőnök, Cvibak József Ellike anyja barátnőjének, Panni néninek régi nagy szerelme volt, még a középiskolában.

– Egyet se féljetek, majd én írok Józsinak és mindent elintézek.
Szép emlékek lehettek a háttérben, mert Józsi – üzemlátogatás ürügyén – egy hét múlva meglátogatta Pannit egy hatalmas rózsacsokor kíséretében. Egy kellemes múltidézéssel töltött este után Panni néni büszkén jelentette.
– Minden el van boronálva. Adjátok be a pályázatot.

Így Gyula és Ellike már, mint ifjú házasok együtt kezdhették meg közös életüket, egy vidéki iskolában tanári beosztásban, sokféle gonddal, de még mindig nagyon vidáman.
Az. iskola jól járt a fiatal párral. Gyula határozott, agilis férfi volt. A humora sem volt utolsó, így hamarosan közkedvelt lett a munkatársak és a tanulók között.
Ellike csendes volt és szerény, mint egy kisegér. Fel se tűnt senkinek. Nem szólt bele a munkahelyi vitákba, a hangját se hallották. Szinte észre se vették, hogy ő is ott van.

Megüresedett egy állás a járási hivatalban. Milyen apróságokon múlik néha egy kinevezés!
– Gyulát hívjátok! Jópofa srác... Jókat fogunk röhögni –mondta az egyik főmufti és Gyula a kiemelt fizetés hallatán azonnal elfogadta az új beosztást,

Ő lett a főnöke eddigi munkahelyének és volt igazgatójának is.
Mindez tanév végén zajlott.

A tanári szobában már a nyári szabadságokat vitatták. Ott tolongott az egész társaság az igazgatónő körül, aki kifejtette ötletét, amivel ki tudja kinél akart jó pontot szerezni.

– Mi lenne, ha idén, mint jó közösség, együtt mennénk két hétre nyaralni?
Heves bólogatás és helyeslés vette körül minden oldalról. 
– Nagyon jó! Helyes! Ez lenne az igazi!
Már éppen a részletekre akart, kitérni a főnökasszony, mikor a hátsó sorból megszólalt egy félénk hang:

– Én úgy gondolom…

Mindenki Ellike felé fordult. Szinte megbűvölten néztek rá, ...az új nagyfőnök feleségére.

A beállt csendben Ellike elmondta a véleményét. Halkan beszélt, mint mindig, mégis minden szem rászegeződött.

– Én úgy gondolom, egész évben együtt vagyunk, és ilyenkor már elegünk van egymásból! Legalább a szabadság alatt csináljon mindenki azt, amit akar!

A kollégák újra hevesen bólogattak, helyeseltek és a közös nyaralás ötletét azonnal elvetették.
Az igazgatónő mérsékelt örömmel ugyan, de szintén bólintott, majd hozzáfűzte:

– Tulajdonképpen az én javaslatom lényege is ez volt.

A búcsúztató

 A termelési adatok sora, mint szűnni nem akaró áradat zsongott át a termen, a megszokott útvonalon: egyik fülön be, a másikon ki.  Már csak szavak… volumen… bázisadatok viszonylatában… Termelékenység… takarékosság és újra és újra: tudatváltásra van szükség.

– Na, nekem már nem! – szögezte le magában Karcsi bácsi, aki kivételesen az első sorban ült, és kihúzta magát ünneplő ruhájában. – Mikor kerülök sorra? Szorítja már a cipő a bütykömet.

Végre! Méltatás: Sok éven át… munkában megfáradt… Gyere vissza bármikor…

– Hiszen tavaly szó szerint ezt a beszédet mondták, mikor Piroska néni ment nyugdíjba. …Azért szép, bizony szép, hogy itt mindenki előtt… és milyen megható…

Az öreg könnyezik… Egyedül ő.
Virágok… Kézfogás… Egy csomag.

– Valamit kellene mondani… Mit is, mit is? – motyog magában, de már sodorják kifelé.

– Gyertek a raktárba! Karcsikám, hoztunk virslit, meg sört. 

– Mit is akartam nekik mondani?

* * *

Karcsi bácsi, nem baj, ha nem sikerült megszólalni. Elég, ha csak gondolt rá. Én megértem és egyszer el fogok mindent mondani… Valahogy így:

Elhangzott itt sok tarka szólam,
Mint eddig mindig, minden évben.
Nem nekem szólt és nem is rólam,
És az egészet nem is értem,
De lenne még néhány szavam,
Hisz’ én búcsúzom, én magam.

Mindig a rossz színt választottam,
És gyakran a rossz lóra tettem,
Lottó-ötösről álmodoztam?
Nekem nem lett még kettesem sem.
Mért lennék ettől kevesebb,
Mint annyian a nyertesek?

Hogy amit mondtam, mindig hittem?
És megbíztam mások szavában?!
Ebben még semmi furcsa nincsen!
Vagy itt nem így megy mostanában?
Csak jó szót vártam, meleget,
Hogy megvívjam az egeket!

Most ajtó előtt úgy topogjak,
Mint vén kutya, akit kizártak?
Míg odabenn vígan boroztok,
Nekem majd csont is jut… vasárnap!
Hát kérem…! Ez nem kenyerem!
Inkább eltűnök csendesen!