Sida blogja

Mézfolyónak egyik partja
Kásadombnak volt az alja.
Másik partján pompás kertek
répát, káposztát teremtek.

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
álló nap csak kását evett, -mint ezt a hírekből tudni.

Mézfolyónak másik partján
Ugrifüles Nyuszipuszi
sárgarépát ropogatott,
majd a partra ment aludni.

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
átüzent a túlsó partra:
Ugrifüles Nyuszipuszi, ne légy balga!
Ha egész nap répát eszel,
te magad is répa leszel!
Gyere hozzám kását enni,
vagy én menjek répát csenni?

Egy állónap tanakodtak,
ki ugorjon, s ma, vagy holnap.
Így esett, hogy azon percben,
Mézfolyónak túlpartjára
átugrottak mind a ketten.

Nem értették okát annak,
hogy nem közös parton vannak.
Megpróbálták még vagy hétszer,
pedig nem volt semmi kényszer. 

- Én már többet nem ugrálok, Ugrifüles Nyuszipuszi!-
sóhajtotta elfáradva Mézfolyói Kásadombi
Tapsifüles Ugribugri.

Ugrifüles Nyuszipuszi ezt már annyiba' nem hagyta:
- Te akartad, hogy ugorjunk Mézfolyón át túlsó partra,
pedig azt mindenki tudja, hogy Kifli-híd is van rajta!

Mézfolyónak Kifli-hídját mind a ketten megkeresték,
s ezután a kását, répát nap-nap után együtt ették…

 

 Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy mostanában mindenről valami más jut eszembe. Távoli asszociációk, időben, térben alig kapcsolhatók és mégis…

Januárban kaptam egy kis cserép virágot. Három jácinthagyma szorongott a nedves homokban. Valahol egy kertész hajtatta ki őket abban a havas, bús időben. A csenevész szirmoknak se színe se illata nem volt.

Mi ez, ahhoz a nagy csokor rózsaszínű jácinthoz képest, amit édesanyám a kezembe nyomott! Szépen eligazított, rózsaszín papírja, mint egy nagy virág vette körül a kerek bokrétát… de akkor tavasz volt…

Mikor is volt ez? Úgy emlékszem első elemibe jártam.

Mater Ildefonza erősen eszünkbe véste, hogy mindenki hozzon egy csokrot, vagy legalább pár szál virágot, mert köszönteni megyünk valakit. Plébánost, vagy kanonokot. … Nem is tudom kit, miért.

A tanteremben gyülekeztünk. Mindannyian ünneplő ruhában voltunk és az én csokromat mindenki megcsodálta.Aztán Boriska, akivel egymás mellett szoktunk ülni írás órán, megszólalt:
- De jó szaga van!
- Illatos- javítottam ki, mert édesanyám is ezt a szót használta, mikor kezembe adta a virágokat.
- Adj egy szálat!- kunyerált Boriska.
- Tessék! - és kihúztam egy szálat a csokorból, mert édesanyám azt tanította, - talán még 3 éves koromban- ha kérnek valamit, azt illik mondani: - Tessék!- és át kell adni, amit kérnek. Az lesz a válasz: - Köszönöm!
… de Boriska nem szólt semmit, csak szagolgatta a virágot.
- Nekem is adj egyet!-szólt mellettem egy másik lány.
- Nekem is !
- Nekem is! - Nekem is!...nekem is, …nekem is…

Már lötyögött a meggyűrt rózsaszín papír az utolsó szál virágon, mikor felhangzott mögöttem egy éles hang…
- Virágárus!

Össze-vissza csúfolódó kiabálás követte…

- Virágárus lány! Virágárus! …virágárus…- és kinevettek, hogy adtam, …és én szégyelltem, hogy adtam. Szégyelltem, hogy azt hittem, ha mindenkinek adok az én gyönyörű, illatos virágomból akkor mindenki szeretni fog…

Nem szerettek. Kicsúfoltak. Szinte gyűlöltek, mert adni tudtam, mert olyan bolond voltam, olyan hiszékeny… 

Mostanában ilyenek jutnak eszembe.
Már rájöttem, mi az oka ezeknek a semmirevaló gondolatoknak. Az idő! 

Mikor az embernek nem a jövő, hanem a múlt apró sebei, szégyenei jutnak észébe, akkor megöregedett. Megöregedtem? Tényleg?
Hiszen még csak a 87. évemben járok!