Sida blogja

Mézfolyónak egyik partja
Kásadombnak volt az alja.
Másik partján pompás kertek
répát, káposztát teremtek.

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
álló nap csak kását evett, -mint ezt a hírekből tudni.

Mézfolyónak másik partján
Ugrifüles Nyuszipuszi
sárgarépát ropogatott,
majd a partra ment aludni.

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
átüzent a túlsó partra:
Ugrifüles Nyuszipuszi, ne légy balga!
Ha egész nap répát eszel,
te magad is répa leszel!
Gyere hozzám kását enni,
vagy én menjek répát csenni?

Egy állónap tanakodtak,
ki ugorjon, s ma, vagy holnap.
Így esett, hogy azon percben,
Mézfolyónak túlpartjára
átugrottak mind a ketten.

- Én már többet nem ugrálok, Ugrifüles Nyuszipuszi!-
sóhajtotta elfáradva Mézfolyói Kásadombi
Tapsifüles Ugribugri.

Ugrifüles Nyuszipuszi ezt már annyiba' nem hagyta:
- Te akartad, hogy ugorjunk Mézfolyón át túlsó partra,
pedig azt mindenki tudja, hogy Kifli-híd is van rajta!

Mézfolyónak Kifli-hídját mind a ketten megkeresték,
s ezután a kását, répát nap-nap után együtt ették…

      Mindenkinek vannak félelmei, ha bevallja, ha nem. Ki az élettől, ki a haláltól fél, mások állatfóbiákkal kínlódnak. A félelem nem IQ függő.
Marcsi, a közvetlen lakásszomszédunk kígyótól békától és mindenféle tengeri herkentyűtől rettegett, legyen az élő, vagy akár feldolgozott állapotban.
Mikor megtudta, hogy névnapi szendvicseim között kagylós is van, csak az ablakon át volt hajlandó köszönteni és átadni a mellé járó csokrot.
     Egyik reggel éppen munkába készültem, mikor meghallottam, hogy teljes erőből dörömböl a falon.
  – Mi baj? – kiáltottam.
  – Nem tudok kijönni a lakásból! – kiabált vissza. 

  – Máris megyek! Segítek. 

Átrohantam hozzá megnézni a kétségbeesés okát. Beletört a kulcs a zárba, beragadt az ajtó? El se tudtam képzelni.
Az előszobában állt és kétségbeesve patakzott a könnye.
  – Ott! Ott! – mutogatott az ajtó felé – Csinálj valamit, mert képtelen vagyok kimenni innen…
Megfordultam, hogy körülnézzek, milyen rémség lehet a bejárat előtt, de nem láttam mást, csak egy cserép kaktuszt. Meg is mondtam:
  – Nincs itt semmi ijesztő.
  – Dehogy nincs! A cserépben, a tüskék alatt.
Tényleg ott volt. Egy kis béka szorongott a nagy tüskék alatt. Bebújt valahogy és nem tudott kijönni.
  – Adj egy ollót!
Levágtam a tüskéket és a béka sértetlenül elmenekült a fű közé.
Megállapítottam, hogy pár nyisszentéssel két életet mentettem meg egyszerre. 

Nekem is vannak félelmeim, ha nem is ilyen mélységesek. Inkább utálat. Én a pókoktól és a döglött legyektől irtózom. A kettő összefügg és valahol régen, a gyerekkoromban gyökeredzik. 

     Egyik karácsonyra komplett bababútort kaptam. Keresztapám készítette, éppen a kaucsukbabáimhoz méretezve. Ágy, kétajtós szekrény, asztal, szé kekkel. Mintha ma is látnám, minden darab fényesre lakkozott bordó volt. Az asztalon csipketerítő, rajta pici csészék, kancsó – ezzel ugyebár a Jézuska egészítette ki a kollekciót.
Az ünnep elmúltával, hol itt, hol ott botlott meg anyám a garnitúra egy-egy darabjában, ezért kijelölte a helyet, ahol berendezhetem a babaszobát és elhelyezhetem a hozzá tartozó egyéb apróságokat. Az utcai szoba ablaka alá telepítettük a játékokat.
     Hogyhogy nem, hamarosan az ablakpárkány alá költözött egy pók. Nem mertem a hálóhoz nyúlni, de anyám gyorsan eltakarította. A pók halállal lakolt. Néhány nap múlva azt vettem észre, hogy újra ott a háló. Visszajött a pók? Eszembe sem jutott, hogy ez talán egy másik. Visszajött és még nagyobb volt, mint halála előtt. Új hálót szőtt és annak széléről rohant elő, ha valami megrezgette a hálóját. Borzadva néztem, ahogy a hálóba repülő legyeket megragadja. A felesleges zsákmányt bepólyálja.
     Engem talán nem fog bántani, ha jól tartom és szállítom neki a friss csemegét. Eleinte nehezen ment a légyfogás, de hamarosan nagy légyvadászi ügyességre tettem szert. Mintha egy pókistennek adnám, úgy dobtam a hálóba naponta az áldozati ajándékot, hogy ne álljon bosszút rajtam, mert megengedtem, hogy előző hálóját eltakarítsák. 

Anyám persze megint meglátta a hálót és hozta a tollseprűt, hogy leverje, én azonban teljes erőmből, és hangos bőgéssel tiltakoztam. 

   – Ne bántsd! Ő az én pókom. 

Édesanyám kicsit csodálkozott, de valószínűleg azt gondolta, hogy más gyerek is tart valamilyen állatkát. Még mindig jobb egy kis pók, mintha kutyát, macskát, vagy díszgörényt szeretnék tartani a  városi lakásban. Ha a pók a kedvencem, hát legyen pók! 

A pók ott maradt az ablakpárkány alatti sarokban, én pedig borzadva figyeltem növekedését. 

A légyfogás, póketetés nem töltötte ki a napomat. Időnként a babaszobával is törődtem még, bár egyre kevesebbet. Egy ilyen babázó kedvemben rettenetes meglepetés ért. A bordó bútorok közül tengernyi apró pók mászott elő… 

   – Anyu, anyu! Ments meg! – visítottam – itt vannak a pók fiai! Üsd agyon, mind, mind! … a nagyot is! Nem bánom, ha visszajön és engem is felfal, … kiszívja a vérem, … csak ne lássam többé őket. Utálom a pókokat, és a döglött legyeket is! 

Nem kellett tovább magyaráznom. Édesanyám megértette, mi történt és örült, hogy végre eltakaríthatja a hálót és az összes hívatlan vendéget. 

Mindmáig irtózom a pókoktól, de képtelen vagyok agyonütni. Inkább megkérek valakit, takarítsa el a szemem elől. 

Egy kivétel azért volt. A pár hetes kisfiam ágya felé mászó pókot gondolkodás nélkül leütöttem. Ebből tudom, hogy adott esetben minden fóbia legyőzhető.

Az óvodában március tizenötödikét ünnepelték.
A gyerekek egy kis segítséggel kokárdákat, zászlókat színeztek, ragasztottak. A nagycsoportban az ügyesebbek még nemzetiszínű forgót is készítettek.
Az óvó néni megpróbálta egyszerű szavakkal elmagyarázni, milyen ünnep lesz, mire készül mindez.
Néhány verset is felolvasott a Petőfi összesből, csak úgy találomra, ahol éppen kinyílt.
Délután a dajkák kíséretében mindannyian elmentek a térre, a 48-as szoborhoz.
Elénekeltek egy kis dalt. Pár zászlócskát letűztek a szobor körüli ágyás virágai közé, a többit mindenki hazavihette.
* * *
Éppen az íróasztalnál ültem és a verseimet válogattam, mikor kisfiam papírzászlóját lengetve belépett.
Még csak nem is köszönt, hanem azonnal kíváncsiskodott:
– Mit csinálsz?
– A verseket rendezem.
Felcsillant a szeme.
– Akasszátok fel a királyokat! – vágta ki harsányan.
– Azt nem én írtam.
– Nem? – kerekedett rám a szeme – Hát ki?
– Petőfi Sándor. Ő egy nagy magyar költő – tettem hozzá oktatóan. Vesztemre, mert fiacskám nem   hagyta annyiban,
 hanem tovább forszírozta a dolgot. Máris nekem szegezte a következő kérdést:
– És te mekkora vagy?
– Kisebb, sajnos sokkal kisebb… – vallottam be.
– Nem baj – hagyta rá megbocsájtón. – Akkor akasszátok fel a kiskirályokat!
A maga részéről ezzel elintézte a problémát és kiszaladt a kertbe, tovább lobogtatni a zászlót. 

Ültess egy fát

Ha jól emlékszem ezt a versikét majdnem 50 évvel ezelőtt írtam. 
Elsőként, - akkor óvodás - fiamnak olvastam fel.

Ültess egy fát!
Hadd nőjön karcsú ága,
Tán rátalál egy énekes madárka …

Ültess egy fát,
Majd ád dúslombú árnyat!
Alatta víg gyerekcsapat tanyázhat.

Ültess egy fát!
Legyen a béke fája,
Hozzon gyümölcsöt, békét a világra!

Figyelmesen hallgatta, majd bólintott és el is magyarázta:
- Ezt értem. Amíg a gyerekek a fa árnyékában tanyáznak, és eszik a gyümölcsöt, addig békén hagyják a felnőtteket!

Mau hatalmas, zsíros teste hajnali ötkor a fal felé fordult és ezzel a hirtelen mozdulattal szinte elsodorta nyiszlett hálótársát, aki két álmos szemét is alig tudta kinyitni, nemhogy védekezni tudott volna a földrengésnek is beillő, akaratlan, de mégis aljasnak tűnő támadás ellen. Csak félénk nyöszörgéssel adott hangot méltatlankodásának, nehogy magára vonja Mau haragját, melynek beláthatatlan következményeire gondolni se mert. Innen még elmenekülni se lehet. Tudta, hogy minden ajtó zárva és az ablakban sem reménykedhet.

Pár percig az ágy szélén egyensúlyozott, aztán megadta magát sorsának és a hideg szobának. Óvatosan felkelt, de hiába volt minden tapintatos mozdulat, Mau felébredt, némi morgolászás után kimászott az ágyból, kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, aztán elvonult a konyhába.

Talán nekem is hoz valami reggelit... - de csak a kávéfőző sistergése hallatszott be.
Nem szeretem. Nem tudom Mau mi örömét leli benne?

Már hallotta a papucsok csoszogását, Mau közeledett óvatosan a csöbrével, hogy ki ne löttyenjen egy csöpp se a forró feketéből.

Biztosan megint mézzel issza. Undorító szokás... Ezért hízik egyre nagyobbra, lassan már nem marad hely nekem ebben a széles ágyban.

Nem várta meg az asszonyt, hanem egy ügyes szökkenéssel az ablakon át távozott.

Az öreg kutya mélyen aludt a padlásfeljáró alatt, orrát az összegyűlt levelek közé fúrta. Még a fülét se billentette meg.

Na, persze!
Őt senki nem zavarja ki hajnalban a vackából.
Jobb is, legalább nem ugatja fel a szomszédokat. Ha rákezdi, az egész környék felbolydul és vége a nyugodt sétának.

Azért sétának aligha lehetett nevezni ezt a hajnali körjáratot. Minden áldott nap ugyanazt az útvonalat járta be, mintha rá lenne bízva a házak, a kertek őrzése.

Ma mindent rendben talált. Egyetlen letört ág, feldúlt fészek, felborított kuka sem zavarta útját. Nem baj. Mostanában amúgy sem dobnak ki semmi használhatót. Papírok, törmelékek, esetleg penészes kenyér... a kutyának sem kell. Büszkén felvetette a fejét, mintha mély lélegzetet akarna venni, de az illatok máskor sem nagyon izgatták, inkább az apró zörejekre, moccanásnyi rezgésekre fülelt, nincs-e valami ellenséges lény a közelben, vagy valaki, akinek ő okozhatná vesztét. Vadász vagyok, de zsákmány is lehetek - állt meg egy pillanatra - ennek így kell lennie - megborzongott.

A szürkeségből fehér pelyhek pilinkéltek elő. Lassan megültek a hideg köveken. Már csak ez hiányzott - gondolta, de azért folytatta útját az évek alatt megszokott rend szerint. Lépteinek nyoma szórt virágmintát rajzolt a hártyányi hóba. A körjárat utolsó métereit már futva tette meg.

A kutya még mindig aludt.

Az ablakot zárva találta. Megkapaszkodott a nyárról ott maradt szúnyoghálóban és rázta, egyre ingerültebben rázta...

Mikor végső elkeseredésében ebbe a hangos miákolásba kezdett, kinyílt az ablak és ő hálás, és sürgető törleszkedéssel adta Mau tudtára, hogy nagyon éhes, ideje, hogy vele is törődjön, hiszen a kávéscsupor már üres.

Mau letette elé a tálkát, de a cica most, hogy már otthon érezte magát, úgy tett, mint akit mégsem érdekel az étel, újra hozzátörölte a fejét az asszony lábához, a bútorokhoz, kétszer körüljárta a tálkáját és csak aztán látott neki a falatozásnak, nehogy Mau azt higgye, hogy rá van szorulva. Dehogy! Neki nem fontos ez az egész, és jobb, ha Mau végre tudomásul veszi, ki az úr a házban.