A vendég

Sida•  2017. október 10. 19:32

- Levél!
- Külföldről? Csak nem?
- Fordítsd le, Zsófika!

Zsófika a család legidősebb tagja. Többszörös nagymama. Gömbölyű, kicsi és fürge: talán ezért maradt mindenki számára Zsófika, mintha ő lenne a legfiatalabb. Ha nem az arcot, hanem a szívet nézzük, akkor ez igaz is.

- Nenad írt! - lelkendezett felnézve a levélből. - Hétvégén jön! Levágom a pulykát.
- A pulykát? Azt karácsonyra szántuk... - komorodott el a lánya. - Egyébként is: Mit akar ez itt? Nem is tudok vele beszélni... Gyula tanfolyamon, a gyerekek táborban... Hármunknak elpotyázni azt a nagy pulykát...
- Ugyan Linácskám, nem hozzád jön, velem akar szót váltani. Harminc éve nem találkoztunk, szépen kell fogadni. Vendég. Meglátod, nem jön üres kézzel ilyen messziről...

Az ajándék reményében Linácska kicsit megenyhült. Mást nem is tehetett, mert tudta, pulyka-ügyben Zsófika szava dönt. Ő fogja elkészíteni is, a család csak a készhez gyürkőzik neki... szokás szerint. Na, de nem is engedne ő beleszólást senkinek a konyhai dolgokba! Lánykorában egy kis Belgrád-széli vendéglőben tanulta a sütés-főzést, meg az iparkodást is. Jól meg kellett tanulnia, mert a mostohája volt a tulajdonos... Más cseperedő lány még csak az anyja púderjét, rúzsát próbálgatta lopva, mikor Zsófika arcát már a tűzhely forrósága festette pirosra. Akkor került hozzájuk Nenad is, karonülő babaként. Ma se tudja, mért kötötte meg magát, mért könyörögte ki, hogy ne vigyék a fiúcskát a lelencbe... Majd ő ellátja, gondozza, neveli... Talán azért, mert nem volt se játéka, se testvére.


A vendég. Lehet, hogy régóta rákészült a szavakra, de csak állt az ajtóban. Először Linácskára nézett... a harminc év előtti arcot kereste.

- Nenad? - suttogta Zsófika kerekedő szemmel és már kapaszkodott is a kopaszodó, kicsit kövérkés, öregedő férfi nyakába. - Nenad!

- Szofija! - tört ki a felismerés a férfiból. - Szofija... draga Szofija! - és ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni.

- Samo kad si tu! ... Végre megérkeztél... - mint a gyöngyök az elpattant gyöngysorból, úgy ragyogtak elő Zsófikából a régen használt szerb szavak és a két egymásra talált ember pergő mondatai hirtelen betöltötték a konyhát.

- Jesszus, a pulyka! - kapott az asszony a sütő felé, de semmi baj nem történt, a pecsenye aranybarnán sistergett a tepsiben, illatával betöltve a kis helyiséget.

- Lehet teríteni? - nyiffant bele Linácska a hirtelen beállt csendbe, de mivel választ nem kapott, megadta magát, és kihozta a szobából az ünnepi abroszt. Ha már pulyka... akkor legyen teljes a kép.

Közben a vendég is észbekapott, és behozta az autóból a csomagját, aztán meg-megállítva a két asszonyt a sürgölődésben, jobbról-balról összecsókolta őket, és átadta az ajándékokat. Csupa értékes holmi, kiegészítve nyalánkságokkal. Táblás csokik, kávé, tea... végül még pár vásári apróság, notesz, naptár, színes kulcstartók, golyóstollak... mintha utolsó pillanatban kevesellte volna, amit összekészített, s ezzel a tarka-barka halommal akarta volna elkápráztatni vendéglátóit.

- Nem kellett volna... - sopánkodott Zsófika, de Linácska már a tükör előtt próbálgatta arcához a ruhaanyagot, amit az anyja kapott. Aztán mindent elrendezett szépen az előszobában álló asztalkán, hogy Nenad is lássa, mennyire megbecsülik az ajándékát, és ha valaki szomszéd beállítana, megcsodálhassa, mi mindent hozott a külföldi vendég.

Asztalhoz ültek, a légkör újra megfeszült, csak az öregasszony próbált kétfelé vetni egy-egy szót, hol szerbül, hol magyarul. Linácska erőltetett nevetgéléssel igyekezett jelezni, milyen jó a kedve, de közben árgus szemekkel figyelte, nem esik-e egy csont vagy a zsíros szaft cseppecskéje a hófehér abroszra. Az ő abroszára! Aztán ez is elmúlt. A kávét már Zsófi-mama szobájában itták meg. Törökösen főzte, mint mindig. Komótosan kortyolgatták, aztán előkerültek a fényképek. Erre a nézelődésre Linácska már nem vágyott. Azt se tudta ki kicsoda a régi képeken, s hogy Nenad is előszedte a zsebéből a felesége, gyerekei, sőt az unokák képét, kicsit feszengve felállt.

- Hagyd csak, majd este elmosogatok - súgta az anyja -, most nincs rá idő, Nenad még sötét előtt indul vissza, holnap dolgozik...
- Ja, nem azt akartam - dünnyögte a lány -, be kell mennem a klubba, nem tudok tovább maradni - azzal megölelte a vendéget, magára kapott egy kis kötött kardigánt és elviharzott.

Ketten maradtak a kis szobában és mindjárt mintha újra közelebb kerültek volna egymáshoz és a régi időkhöz. Már nem kellett tolmácsolni. Nenad a felesége családjáról mesélt, aztán mintha egy gombócot gyűrne le, vagy egy magas küszöb előtt botladozna, hirtelen a lényegre tért.

- Szofija, tudod milyen az, mikor a gyerekek kérdeznek, és én nem tudok nekik semmit mondani? Mindenkinek vannak gyökerei, amiben meg tud fogódzni! Hogyan mondhatnám el nekik azt a keveset, amit tudok, azt a szégyent, hogy engem a kocsma ajtajában találtatok egy kosárban? Nekem se apám, se anyám, én kegyelemkenyéren nőttem fel, velem rajtad kívül senki más nem törődött... - ezzel a mondattal már ki is buggyantak a könnyek a férfi szeméből. Fejét Zsófika nyakába fúrta és csendben rázkódott a válla a zokogástól - nekem nincs miben megkapaszkodni, nincsenek őseim, nincs múlt, amihez köthetném magam. Olyan, mintha nem is születtem volna meg, csak vagyok. Soha nem mondtátok...

- Soha nem kérdezted...

- Abban nőttem fel... csak az iskolában ébredtem rá... hogy mindenkinek vannak szülei...

- Mindenkinek vannak... neked is... gondolhattad.

- ... De senki nem beszélt róla... azt hittem valami sötét titok... Te nem tudod, mennyire féltem! Milyen a gyerek! Iskolai kirándulás Kragujevacba. Ott gyerekeket lőttek főbe a németek. Összeszorult a gyomrom, hogy hátha az én apám is ott volt... talán részt vett a kivégzőosztagban... Hallottam a vérbosszúról... éjjel az árnyékok a szobában... rettegtem, hogy jönnek és megölnek az apám miatt, mert elkövetett valamit... és nem mertem senkitől semmit kérdezni... és örültem, ha tőlem sem kérdeznek semmit...

- Jaj, te bolond, hát mért nem mondtad? Ugyan, ugyan... dragi moj! Azt hittük, jobb így! Nincs értelme keresni, hiszen mind meghaltak. Volt elég baj, és dolgoztunk, ki ért volna rá sírokat kutatni...

- Csak annyi kellett volna legalább, hogy milyen volt az anyám? Egy kép legalább... hogy el tudjam képzelni... Nem volt egy kép mellettem a kosárban?

- Nem! Nem volt kép. - Zsófika gondolt egyet és hirtelen kihúzta magát: - Kosár sem volt... Nem a küszöbön találtunk.

- Még a kosár sem igaz? - döbbent meg a férfi. Az öregasszony most már határozott hangon folytatta:

- Ismertem az anyádat. Egy hétig ott lakott a csárdában.

- Az anyám? Milyen volt az anyám? Az én anyám...

Zsófika kibámult az ablakon. A kerítés mellett sárga szalmavirágokat táncoltatott a szél és fenn a magasban kéken ragyogott a nyári ég...

- Milyen volt? Szőke... Kékszemű... Karcsú, sápadt... Nagyon szép volt.

- A neve?

- A neve... - Zsófika kicsit bizonytalanul nézett körül. A szeme a férfi háta mögötti polcra tévedt és hirtelen megakadt egy Shakespeare köteten, amit Linácska felejtett ott. - A neve... persze, a neve Júlia volt... többre nem emlékszem. Valamilyen Júlia.

- Júlia... Júlia... - ismételgette Nenad szinte áhítattal. - Júlia volt az anyám... Mindegy is, milyen Júlia... de szőke... és kék volt a szeme... és ugye fiatal volt? Nagyon fiatal... Tapasztalatlan... Szegényke, valaki elcsábította, vagy... vagy megerőszakolták? - szörnyedt el hirtelen - csak nem? Csak nem egy német katona... hát mégis, ahogy gondoltam gyerekkoromban? Amitől rettegtem... Egy fasiszta volt az apám?

- Hova gondolsz! Más... egészen más... Nekem elmondta egy este az anyád... titokban, és kérte, hogy ne adjam tovább, mert háborús időkben az ember sose tudhatja... de ennyi év után... sőt, most már itt is az ideje, hogy megtudd!

- Az apám nevét is tudod?

Zsófikának már a nyelve hegyén volt a név: Rómeó, de idejében lenyelte.

- Nem. Az apád nevét nem tudom, csak a történetre emlékszem... Arra, hogy anyádnak ő volt az első szerelme, de el kellett mennie... Utolsó este, a búcsúzásnál történt... és az apád feleségül akarta venni... a háború után mindenhogyan... Csakhogy te jöttél... Anyádat a szülei férjhez akarták kényszeríteni. Olyan szép volt, hogy még így, gyerekkel együtt is lett volna, aki elveszi, de ő inkább megszökött, mert apád üzent, hogy hol találkozhatnak, és azonnal megesküsznek. Így jött hozzánk anyád... csakhogy...

- És... és? Mi történt? - rémült el újra Nenad, ettől a "csakhogy"-tól, de Zsófikát már nem kellett biztatni, mondta, mint a vízfolyás:

- Gondolhatod! Az apád partizán volt. A németek elfogták... és agyonlőtték... Mikor anyád megtudta... összeroppant. Be kellett vinni a korházba és ott meghalt... névtelenül temették el... Annyi halott volt akkoriban! Igen, az apád hősi halott volt, de ezt nem mondhattuk a háború alatt, kicsi is voltál és lehet, hogy kifecsegted volna. Aztán már nem volt értelme megzavarni vele. Igen, igen, a nagyszüleid is... egy bombázásban. Nem volt már senkid. Így maradtál nálunk.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy végre elmondtad az igazságot!

Felállt és hirtelen sürgősnek érezte az indulást. Haza! Mielőbb haza, hogy elmondhassa mindazt, amit megtudott. Hogy az anyja, Júlia, a szerelem és a hűség szőke, kékszemű angyala... és az apja hős, akit a németek valószínűleg kínoztak, de összeszorított foggal tűrte és nem tudtak kiszedni belőle semmit, ezért agyonlőtték... és nem láthatta meg a kicsi fiát, akire vágyott... akit a távolból is szeretett...

Szinte megittasult a történettől, mintha most vált volna igazi férfivá, ebben a múltidéző órában. Megcsókolta Zsófikát.

Még ígérte, hogy majd jön, és írni is fog, de Zsófika érezte, hogy ebből nem lesz semmi. Soha többé nem fogják egymást látni. Rövid könnyes búcsú után Nenad határozott léptekkel tartott a kocsija felé... egyenesen, büszkén... és Zsófikának úgy tűnt, mintha még nőtt is volna vagy egy fejjel érkezése óta.

Az autó kikanyarodott az utcából.

A konyhában lassan csörgedezett a mosogatóvíz és mire Linácska hazaért, már minden ragyogott. A fiatalasszony örömmel konstatálta, hogy tiszta a terep és az élet visszatérhet a régi kerékvágásba.

- Elment?

- El.

- Csomagoltál az útra?

- Nem várta meg. Sietett.

- Akkor nem kell vacsorát főzni. Maradt a pulykából bőven. Holnapra is jut.

- Beraktam egy részét a mélyhűtőbe. Majd beosztjuk.

- És Nenad? Mit akart tulajdonképpen?

- Csak az anyját kérdezte, a családját.

- Tudtál valamit mondani?

- Hm. Én ne tudnék?

- Jól kibeszélgettétek magatokat. A tisztánlátás mindenkinek fontos. Az igazság!

- Tisztánlátás - visszhangozta az öregasszony. - Persze, igazság...

- Mért? Hát nem azt mondtad?

- Hogy mondhattam volna? Hogy mondhattam volna, hogy az anyja egy ócska kurva volt, ott tanyázott minden este a csárdában, és ha nagyon szomjas volt, egy korsó sörért is elment bárkivel... Fogalma se volt, ki lehet a gyerek apja! Be akarta adni a lelencházba, hogy elutazhasson egy másik városba, mert nálunk lassan a kutyának se kellett. Ezért vettük oda Nenadot. Az anyja meghalt. Ez igaz! Hallottuk, hogy valahol Zágráb mellett fulladt bele részegen egy árok tenyérnyi vizébe...

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

miriam2017. október 17. 18:25

Ismét nagy élvezettel olvastam soraidat !

stapi2017. október 13. 12:23

Az a bizonyos kegyes hazugság... Ami akár igaz is lehetett volna. Sőt, egy szívben igaz is lett.
Tetszik, ahogy írsz, kedves Klára!

Pera762017. október 13. 07:30

Nagyon jó!

Mikijozsa2017. október 12. 07:29

meghatóan jó a téma is és a leírása, elbeszélő stílusod csiszolt, tetszett

azuur2017. október 11. 14:54

Nagyon tetszett, amit írtál Klárika.

A jó lelkek, mindig megtalálják a jó szavakat.

petruchio2017. október 11. 13:53

Remek...kerek...egész....a novella minden eszközével....fordulatos, a végén csúcsra futtatva.....jó volt olvasni...

skary2017. október 11. 04:42

hát igen...nem kellenek soxor azok a nagy igazságok

merleg662017. október 10. 20:54

Kedves Klárika! Mindig öröm olvasni a novelláidat. A feszültség a kezdetektől benne van és az olvasó nem tudja abbahagyni az olvasást. Köszönöm szépen az élményt. Szeretettel gratulálok írásodhoz. Kár, hogy itt nem lehet szívecskéket osztogatni!