Sosrforduló

Shanti7•  2019. december 21. 17:57

Sorsforduló

Már az eleje is rosszul kezdődött. Feszített a tüdeje és nem kapott levegőt. Mire keresztülverekedte magát 48 óra után minden akadályon, fáradtan és kimerülve egy pofon fogadta. Mély hangján erősen és hangosan felsírt. A körülötte álló emberek vegyes érzéssel fogadták érkezését. Volt aki örült,  volt aki csalódott volt, mert hiszen megint csak egy kislány. Az apja meg sem akarta nézni. Végtelen elkeseredésében inkább ivott egy pohár pálinkát. Mire 5 éves testvére anyai nagyapjával hazaért, már hófehér pólyában, megfürdetve csendben szuszogott a meleg szobában.  A  mezőn voltak virágot szedni. Amikor Vilma belépett a szobába, a csokor ibolyát csendesen a pólyára tette. Erről kapta a nevét.

Nagymamája féltő gonddal és óvatossággal figyelte minden mozdulatát. Valami megmagyarázhatatlan köteléket érzett a kis jövevény iránt. Jó gyerek volt. Evett, aludt, nem sok vizet zavart a jelenléte. Aztán megérkezett a várva várt hír, hogy nagynénje két lány után végre fiút szült. Anyjának meg kellett néznie. Sietve nagy léptekkel igyekezett, hogy kezébe vehesse a csodát, ami neki nem sikerült. Újszülött gyerekét 4 hónaposan magára hagyva egy nagy párnán, csipke terítővel letakarta, hogy a legyek ne ébresszék fel. Sokáig elvolt. Nem tudott a látvánnyal betelni. Hazafelé már gyorsabban szedte lábait, mert rossz érzése támadt. Mire belépett a szobába, már csak azt látta, hogy a kicsi addig kapálózott, amíg magára húzta a párnát, amivel rögzítve volt a terítő. Egy nagy sóhaj és ájulás. Anyja idegesen és lelkiismeret furdalással tartotta kezében a mozdulatlan gyereket.  Addig pofozgatta és nyomkodta a mellkasát, mire újra lélegezni kezdett. Nem volt büszke magára.

A hétköznapok gyorsan teltek. Apja és nagyapja alkoholizmusa beárnyékolta a délutánokat. Már majdnem 2 éves volt, amikor a forradalom hívei csapatostul indultak a határnak egy jobb élet reményében. Az ő apja is elindult harmadmagával. Feleséget, családot és 2 gyereket magára hagyva, nem törődve semmivel. Laci akkor még nem tudta, hogy harmadik gyermeke már úton van. Februárban, hasig érő hóban igyekeztek átjutni a határon, anyja Vilma, terhesen (akkoriban nem áldott állapot volt) ment utána. Nem számított rá, hogy felkészülten, kettős őrizettel védik a határt. Bokrokban bujkálva figyelte és latolgatta az esélyeit, majd visszafordult és nyúli rokonainál húzta meg magát. Innentől nem kívánatos személynek számítva állandó zaklatásnak volt kitéve a család. Ünnepek előtt rendszeresen megjelentek a hatóságok és börtönbe zárták apját, nehogy valami zavargást idézzen elő. Ekkor döntött úgy a család, hogy Oroszlányba költözik, mert az ottani bányában kapott munkalehetőséget Laci és így nem volt szem előtt a megyei párt besúgóinak.

Az 1958-as év nagy fordulatot hozott Ibolya életében. Szülei és testvére útra keltek egy jobb élet reményében, őt 3 évesen hátrahagyva a nagyszülőkkel. Úgy érezte, hogy kiszakad a szíve. Hogy felesleges. Mért pont róla mondott le anyja. Elhagyták. Kicsi gyermekként nem tudott mit kezdeni az érzéssel. Egyetlen vigasza volt, nagymamájának szerető, gyengéd ölelése. Dolgos munkanapok kezdődtek. Beíratták a helyi  óvodába. Ő volt a legjobban evő gyerek. Soha nem volt válogatós és mivel mindig mindent megevett, ő lett a bezzeg gyerek a csoportban. Persze akadt olyan étel, ami neki sem ízlett. Ilyenkor, hogy ne kelljen szégyenkeznie, kiöntötte az asztal alá és elsikálta a lábával. Azt hitte nem veszik észre. Persze a büntetés ott sem maradt el. Havonta egyszer családlátogatásra mentek Oroszlányba. Pufi, piros arcocskáján a testvérei csak mosolyogtak. Majd kicsattant az egészségtől. Nővére és húga sokkal válogatósabbak voltak. Nem ettek meg semmilyen tejterméket, gombát, halat, főzeléket, csoda hogy az anyjuk tudott nekik mit enni adni. Ezek a találkozások nem igazán okoztak maradandó élményt. Vendégnek érezte magát saját családjában.

Nagyapja csősz volt, aki mindig kerülő úton tért haza a határból. Természetesen minden kocsmát, ivót és presszót útba ejtve, ahol szomjúságát oltani tudta. Csak úgy hangzott tőle az utca és a ház, ahogy haza ért. Válogatott sértésekkel üdvözölte nagymamáját, aki mint afféle szolgalélek csak sóhajtva ennyi mondott: Ne kiabálj Istók! Egy ilyen alkalommal parancsba adta, hogy kolbászos tojásrántottát kér ebédre. A kis gyereket nagyon bántotta, hogy szeretett nagymamájával olyan csúnyán beszél a nagyapja, ezért bosszút esküdött. Amikor a szoba asztalára mama bekészítette az ételt, Ő  felkapaszkodott a széken és kenyér nélkül befalta a tányér tartalmát. Nem tel el sok idő besárgult a szeme, az egész teste görcsbe rándult, azonnal mentőt kellett hívni. A veszprémi kórház fertőző osztályára került, mert a sárgaságot ott kezelték. Akkoriban nem volt minden gyereknek külön ágya. Egy nagyobb fiú mellé fektették be. Fejtől-lábtól aludtak, de nem igazán tudtak megbarátkozni a helyzettel. A fiú állandóan rugdalta. Tudta, hogy a gyerek sokkal erősebb nála, ezért bebújt a takaró alá, és megharapta a nagy láb ujját. Volt sikongatás, kiabálás, sírás, végül őt fenekelték el, mert nem tudott elnyugodni. Anyja és apja mindent hátrahagyva mentek látogatóba, a kórházba. Az épületbe nem engedtek be senkit a fertőzés veszélye miatt, ezért csak az ablakon keresztül lehetett a betegekkel beszélgetni. Neki is szóltak, hogy látogatói érkeztek. Odament az ablakhoz és amikor látta kik jöttek hozzá, sarkon fordult és visszament a kórterembe. Nem tudta nekik még megbocsátani, hogy elhagyták. Betegsége miatt naponta vettek tőle vért, hogy a májfunkció értékeit figyelni tudják. Nem volt barátságban a tűvel. Amikor először beültették a székbe addig rángatta a kezét, hogy végül le kellett fogni. Amikor már egyik kezét sem tudta mozgatni megrúgta a nővért, ezért a lábait is lefogták. Végső elkeseredésében nem volt más választása, leköpte az asszisztenst. És megint elfenekelték. Szenvedés volt neki minden nap amíg haza nem engedték.  Teltek a hónapok és évek és ő egyre távolabb került a családjától.

1961. szeptemberében sorsfordulóhoz érkezett. Beíratták az oroszlányi Arany János általános iskolába. Amikor visszakerült a családjába, nem találta helyét, egy olyan rendszerben, ami nélküle is működött 3 éven át. Más szokások, más értékrend és szinte idegen testvérek. Kereste a helyét otthon is és az iskolában is. Betegesen vágyott a figyelemre új családja minden tagjától, amit sajnos nem kapott meg. Kezelhetetlen, rossz gyerekké vált. Az iskolában is állandóan verekedett a fiukkal. Egyszer libasorban mentek lefele a lépcsőn. Elöl az osztályfőnök, mögötte a gyerekek. Ibolya volt az utolsó s sorban. Az előtte lévő gyerek piszkálta. Aztán megütötte. Ő csak visszaütött. És abban a pillanatban, mint valami dominó egymás után dőltek el a gyerekek a lépcsőn, a végén a tanárnővel. Ő pedig csak állt a lépcső tetején csodálkozva és nem mondhatta azt, hogy nem én tettem.

Azonnal behívatták a szülőket. A beszélgetés után mindketten fújtatva mentek haza, hogy nekiessenek a gyereknek, aki szégyent hozott rájuk.

Apja és anyja felváltva ütötték a 6 éves gyereket, aki mint egy sebzett vad nyüszített a sarokba bújva. 2 évvel fiatalabb húga a lakás legtávolabbi sarkában befogott füllel várta, hogy végre legyen már vége. Sanyi, az alsó szomszéd és egyben apja munkahelyi cimborájának érkezése vetett véget kínjának. Oda is lehallatszott a sírása. Még Ő is nehezen viselte, hogy két felnőtt ember, hogy tud így nekiesni egy csöpp gyereknek.  És bizony ez szinte mindennapos eset volt. Mert hát egy ekkora emberke hogyan is tudná felhívni magára a figyelmet, mint rosszasággal.

És ez így ment hónapokon át. 1961. karácsonyára még megvette a család az akkor oly nagydolognak számító TV-t. Boldogság volt és egyben egyfajta büntetési forma is, ha valamiért nem engedték megnézni a gyerekeknek a kedvenc műsorokat.  Aztán 1962. január 17-én bekövetkezett, amire senki sem számíthatott. Este 10 órakor egy fekete bőrkabátos férfi csengette fel a már nyugovóra tért családot. Rossz hírt hozott. Bányaomlás történt és Laci hatodmagával a járatba szorulva meghalt. Ez a nap volt a 34. születésnapja. A nagy sírás és jajveszékelés felverte az egész házat, ahol minden lakó a bánya alkalmazottja volt. Ibolyának fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, sírt, mert mindenki más is sírt. Akkori agyával csak arra tudott gondolni, hogy soha többet nem fogják megverni. Legalábbis akkor azt hitte.

 

Utóirat: 1987.január 17-én a 25. évfordulón, családjából Ő volt az egyetlen, aki méteres hó falban 3 napi hideg élelemmel felvértezve, 50 km távolságból elindult, hogy az emlékezés koszorúját az apja sírjára tehesse.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Shanti72020. február 19. 20:13

@Mamamaci40: Köszönöm, nagyon kedves vagy. Szeretettel és öleléssel Shanti

Mamamaci402019. december 22. 01:07

Nagyon jó írás!