Shanen blogja

Nem idézem már őt, árva szavaimmal,
S már nem oson képe, gondolataim közé,
Megteremtetett Ő az álmaimmal,
Késő szárnyalnom a szabadságom fölé.

Miért tagadtuk volna le az elkerülhetetlent?
Szavaimnak soha, senki nem adott hitelt,
Magamban láttam az igazságot eltemetve,
Lelkem közepén csendben, egy árnyalak figyelt.

Egyedül; pedig még látom a képeket.
Együtt, és soha veletek.
A vágyaimat élem immár, nélkületek.

Több vagy semmi, folyton ezt hajtani,
Együt érkezni és száz felé szaladni,
Öledben Anyám, többé meg nem maradni.

Az életem, mely rég nem a sajátom,
Ha olykor teszem, egy kicsit sajnálom,
Hogy ilyen elhagyatott lett az én családom.

Hosszú, súlyos kabátodat azért viseled, hogy elfedd vele szívedet,
mely összeroppanni készül, miközben rám gondolsz.
A fagyos téli szél, csupán forró lehellet ahhoz a jeges modorhoz képest,
amit a külvilág felé mutatsz magadból.
Az elszabadult porhó, amit lépteiddel felkavarsz,
azon emlékek sokaságát jelzi,
melyek lelked sírgödrében vannak elhantolva.
Előttem jársz s én mögötted állok, téged figyelve.
Nem zavarlak meg, mert bele vagy feledkezve,
gondolataid nyomasztó tömegébe.
Kivárok, ha kell ezer és ezer évig,
mert bár életünk mulandó, a lelkünk időtlen.
Kivárok, ha kell s míg szükséged van arra,
hogy a ki nem mondott szavaidat bensőmben érezzem,
felszabadítva ezzel téged a romlás által rádmért béklyóidtól.

Kezeidet nyújtottad felém, életem legnehezebb időszakában,
És azt gondoltam, segítségeddel nem fordulok bele a fojtó magányba.
Egy ideig magam mellett érezhettelek, biztonságot adtál nekem,
S te voltál az első, akinek őszintén adtam szívemet, lelkemet.

De egy napon véget ért az álom, fel kellett, hogy ébredjek,
Megláttam valódi arcodat, s rájöttem, ismét tévedtem.
Pusztán szeretetből nem kell mindent eltűrni,
Dönteni kell, mégha fáj is, aztán reménykedve tovább lépni.

Minden gondolt, vagy kimondott szó hazugság már,
S így múlik el mindez, a felejtés táptalaján.
Nehéz már hinni, miután megtörték a lelkedet,
Bízni abban, hogy valakiben megleled az igaz szerelmedet.

Az élet mindent elvett tőlem; hol van az, aki nem hagy el?
Kiben újra tudnék bízni, ki a jóságával felemel?
Görcsösen remegő kezeimmel nyúlnék utána,
S kérném vigye el bánatom, fedje örök homályba!

Tehetetlen vagyok, minden hibámat bánom,
Hiába kérdezném, a válaszra, már nem érdemes várnom.
Minden nap elvesztegetett idő, amit nem egy olyannal töltök,
Akihez szívem húz, s kinek társasága nem egy börtön.

Pihennem kell, fáradt vagyok, a világ kikészít,
Miközben belülről a tenni akarás, már régóta szétfeszít.
Évezred egy pillanatban, ennyi a valóságom,
Megtanulni szeretni, ezt kaptam tanulságul.

Illanó próbálkozások sorozata volt, minden életem,
Lásd, térdre estem előtted, édes Istenem!
Miért tűröd, hogy folyton valaminek az áldozata legyek?
De hisz, nem a te hibád; sorsom előtt lehajtom fejem.
Múltban elkövetett gaztetteim szüleménye ez,
Összeszorított foggal, ha kibírom, ha nem, akkor is elviselem.
De ha elesnék, Uram, kérlek, síromra ezt véssék:
"Aki csak arra vágyott, hogy szeressen,
Aki csak arra vágyott, hogy szeressék!"

Valahol, tudom, ott vagy, s reám vársz.
Nem keresel, nem kutatsz, és nem is kiabálsz.
Csak én, csakis én vagyok az a bolond,
Aki mindenkiben téged akar látni.
Csakis az én szívem fog miattad összemorzsolódni,
Mert állok, és hangtalan suttogok, mint egy szobor,
Aki néz, de nem lát, elvesztette eszét;
Elhagyta már minden remény.

Bánatos tekintetemet feléd emelem,
Várom, hogy megtedd azt a mozzanatot,
Ami arra sarkall engem, hogy higyjek neked,
S túllássak a lelked köré emelt falakon.

Utamon megfáradt arcomat a kezeidbe temetem,
Finoman simogatsz, tudom, biztonságban vagyok,
Ezt a megnyugvást vártam, mely nagyon kellett nekem,
S én, cserébe bensőm minden szeretetét neked adom.

Gyenge karommal ölellek, s hozzád bújok,
Tested melege csillapítja minden vérző sebemet,
Szeretném, ha maradnál, és velem tartanál az úton,
Mely az angyalokkal együtt a végzetembe vezet.

Ne! Inkább ne gyere! Én mindenkire bajt hozok!
Az ördög játszik velem, s általam,
Épp ezért nem akarok neked rosszat.
Megóvlak hát önmagamtól, mert féltelek,
Jobb élet vár reád, vissza se nézz, menekülj!
Nélkülem mindenki örvend, ha nem vagyok ott,
Te se bánd, engem egy helyen biztosan szívesen látnak:
A pokolban, ahol megannyi könnyem tűzesőként zuhog,
Ott bátran létezem, nem fog vissza semmilyen szabály.
De ez, ez nem nekem való...földi élet, semmi más.
Csupán óvni szeretnélek a gonosztól, mely engem körülvesz,
S ami bennem lakozik; bántanálak, kínoználak,
Mert olykor ebben telne örömöm.
Te, amíg csak tudsz menj és ne törődj egy bolonddal,
A Sátán soha nem hagyná elveszni a legjobb  csatlósát,
Aki, ha kell üvölt és beléd mar, mert átkozott ő.
Ilyen senkinek sem való, így hát neked sem kell ez
Rohanj, mert nem szabad megvárnod, amíg kiderül,
Mit rejteget, s valójában mekkora szeretet él benne.