Mindketten Tudjuk (+18)

Ma is kérdeztél, hisz tudod.

A szívemben érdekelt vagy.

Én meg tudom régóta,

hogy házas vagy.

S mint felfelé mindent eltipró,

úgy kérdezel, hogy válaszod kihúzd,

de tudom, hogy húzod a szavakat,

már nem tetszik ez a nap alatt.

Tudod, hogy már nem holmi hős

szerelmes vagyok, aki már ég a vágytól.

Tudom, ki vagy, nap és hold alatt.

Minden kihúzott szó felhúz egy falat,

mely még-jobban akadályozza,

hogy felhúzz még egy szót.

Mint kirakat bábú ócska lélekkel,

éled mindennapjaid, teszed dolgod.

De ha egyszer letéphetném bal melled,

és földre dobhatnám zúzott bordáid,

mindenki láthatná: nincs szíved.

Szívtelen lélek vagy. Nincsenek érzéseid.

Nincs önbecsülésed.

Csak lüktet eszed, és csinálod amit elvárnak.

Ridegen, hidegen, mint egy jól beállított gépezet.

A különbség kettőnk közül az,

hogy nem teszem meg fejben vagy szívben

született hitványságokat,

hallgatok szóban csillagok és kék ég alatt,

mert beszélni már nem érdemes, olyan kiégett,

semmire nem érdemes lelkek közt, mint te.

Vagy azok, akik mindennap megvetnek engem,

de sosem kérdeznek, csak cukkolva néznek,

soha egy szót nem szólnak, nem köszönnek.

Csak megvetik azt, aki nem olyan, mint ők.

– Mindent elvárnak tőlem, de semmit maguktól. -

Avagy te is tudod, hogy él bennem a dolog,

de nyírom rendesen azt a fát, a rózsa fát.

Minden este naturalistán kitárulkozva,

egy szürke baráttal bal oldalamon,

egy szürke baráttal jobb oldalamon,

nyitott mellkassal, tört bordáim földön,

paraszt bicskával hát kipiszkálom

szívizmaim közül a rózsa szirmokat, töviseket.

Mert én tudom, mi lüktet engem.

Tükröm nem csak önkívületemet mutatja,

belső vetületet, egy emberi élet feszületet,

mely küzd, s küzdeni fog, ha verik érte, ha nem.

Én már nem állok le.

A szívkamra kazánjai vissza vesznek

ócska hamis szénigényeikből.

Már nem annyira tüzesek, mint egy hónapja,

ők is tudják, hogy itt a vége mindjárt,

lejár a szerződés, lehet pakolni,

lehet egy picit élni,

nem sokáig.

Majd megint mehetek munkába állni,

hús-vér eszközként, kire használói

nem vigyáznak, hanem dobálják,

meg fujjogják.

Várom hát a pirkadatokat,

újabb hajnali
fényvisszaverődéseket

fenyők között.

Mert tudom, közeledik egy röghöz kötés vége.

S megyek haza végre.

Mint háborús menekült gyerek

vissza óhazába, a romok közé.

Lerombolt házak és életek közé.
Majd megyek haza.

Addig is teszem a dolgom,

úgy mint te, vagy más.

Te sosem leszel hasonmás.
Csak egy test,
melyre kivetültek érzések.

2019.10.22, Hinterstoder