Verseim

Mint drogfüggő, úgy keresnélek.

Ma is kérdeztél, hisz tudod.

A szívemben érdekelt vagy.

Én meg tudom régóta,

hogy házas vagy.

S mint felfelé mindent eltipró,

úgy kérdezel, hogy válaszod kihúzd,

de tudom, hogy húzod a szavakat,

már nem tetszik ez a nap alatt.

Tudod, hogy már nem holmi hős

szerelmes vagyok, aki már ég a vágytól.

Tudom, ki vagy, nap és hold alatt.

Minden kihúzott szó felhúz egy falat,

mely még-jobban akadályozza,

hogy felhúzz még egy szót.

Mint kirakat bábú ócska lélekkel,

éled mindennapjaid, teszed dolgod.

De ha egyszer letéphetném bal melled,

és földre dobhatnám zúzott bordáid,

mindenki láthatná: nincs szíved.

Szívtelen lélek vagy. Nincsenek érzéseid.

Nincs önbecsülésed.

Csak lüktet eszed, és csinálod amit elvárnak.

Ridegen, hidegen, mint egy jól beállított gépezet.

A különbség kettőnk közül az,

hogy nem teszem meg fejben vagy szívben

született hitványságokat,

hallgatok szóban csillagok és kék ég alatt,

mert beszélni már nem érdemes, olyan kiégett,

semmire nem érdemes lelkek közt, mint te.

Vagy azok, akik mindennap megvetnek engem,

de sosem kérdeznek, csak cukkolva néznek,

soha egy szót nem szólnak, nem köszönnek.

Csak megvetik azt, aki nem olyan, mint ők.

– Mindent elvárnak tőlem, de semmit maguktól. -

Avagy te is tudod, hogy él bennem a dolog,

de nyírom rendesen azt a fát, a rózsa fát.

Minden este naturalistán kitárulkozva,

egy szürke baráttal bal oldalamon,

egy szürke baráttal jobb oldalamon,

nyitott mellkassal, tört bordáim földön,

paraszt bicskával hát kipiszkálom

szívizmaim közül a rózsa szirmokat, töviseket.

Mert én tudom, mi lüktet engem.

Tükröm nem csak önkívületemet mutatja,

belső vetületet, egy emberi élet feszületet,

mely küzd, s küzdeni fog, ha verik érte, ha nem.

Én már nem állok le.

A szívkamra kazánjai vissza vesznek

ócska hamis szénigényeikből.

Már nem annyira tüzesek, mint egy hónapja,

ők is tudják, hogy itt a vége mindjárt,

lejár a szerződés, lehet pakolni,

lehet egy picit élni,

nem sokáig.

Majd megint mehetek munkába állni,

hús-vér eszközként, kire használói

nem vigyáznak, hanem dobálják,

meg fujjogják.

Várom hát a pirkadatokat,

újabb hajnali
fényvisszaverődéseket

fenyők között.

Mert tudom, közeledik egy röghöz kötés vége.

S megyek haza végre.

Mint háborús menekült gyerek

vissza óhazába, a romok közé.

Lerombolt házak és életek közé.
Majd megyek haza.

Addig is teszem a dolgom,

úgy mint te, vagy más.

Te sosem leszel hasonmás.
Csak egy test,
melyre kivetültek érzések.

2019.10.22, Hinterstoder

Hát itt vagyok, itt állok.

Fáradtan, sebekkel kezemen.

Azt hitték, elintézhetnek engem.

Azt hitték, nincs segítségem.

Hát itt vagyok, az ágyban.

Pihenek, s várok a javára.

Lassan lélegzem,

hisz hamarosan

fellélegzem.

Hát itt vagyok, és semmit sem hallok.

Elém nem állt senki, és nem fog állni.

Hallgatag nyomorult völgyiek,

köztük mindenféle népek,

keveregnek, kavarognak,

s azt hitték, könnyen elmarnak.

Hát itt vagyok, még maradok.

Jussomért megdolgoztam.

Úgy gondolták, ha elűznek,

nem kell fizetni, nem kell köszönni.

A szakszervezet kaszása hát feléjük tévedt,

s mint bárányok farkas láttán, megmeredtek.

Szótlan patkányok, hátam mögött áskálódások.

Igen. Még mindig itt vagyok.

Determinált gyerek lettem.

26-ot taposom, holnapom nem adom,

lelkemet nem adom, szívem nem kapható.

Állat nők vihognak, mert nincs mellettem senki.

A kereszt nem osztható, nem adható,

én viszem a magamét, s áldozatot követelek,

ha kérsz belőle egy csiszoltnyi port.

Igen, Nemsoká maradok.

Ahogy jön a szerződés vége,

úgy lesz itt életemnek vége.

Megyek máshova,

egy tudatlan holnapba.

Nem bánom, ha megpihenek,

de tudom, hogy amit keresek,

az nem fán terem, vagy könnyű földön.

Száraz kezek, dobogó szív nyakban.

Még itt vagyok. Még élek.

Banditák hát reszkessetek,

mindenre felkészültem.

(S remélem nem, de:)

A negyedik merénylet megálló következik.

2019.10.19, Hinterstoder

(Avagy a Felleg Expressz folytatása)

Ébredés.
Szédülés.
Halványan látok,
s látni most átok.

Megremegett a vonat.

Elhagytuk a felhőt.

Vonatkürt ébresztő után
dermedt látvány vár

minden ébredőre.

Halottak. Halottak

vannak az élők között.

Hát ők is elkábultak örökre.

Hiába gázmaszk, oxigén palack,

senki se tudja, ki és miért élte túl,

már lényegtelen.

Kint pokoli vihar dúl.

Kallerek véres uniformisban segédkeznek.

Aki túlélte a kínhalált, azt vagy ápolják,

vagy végképp, utoljára megmondják:
“Golyót neki, ez már nem fog élni.”

Remeg a vonat, pakolják a halottakat.

Viszik előre. Az összeset.

Valamely kaller összeesett.

Látvány, szag, tömeg,

egyre pokolibb ez a felleg.

Istentelen csapások hangjai

keserítik a még halló füleket.

Többeknek loccsant dobhártyája,

egy-egy égi csapás hangja után.

Mindenki retteg, s tudni akarja

hogy mi ez a kintről jövő
távoli lárma.

Piszkos ablakok.

Vasárnapi újsággal törlöm le

emberek embertelen mocskát.

Hát felhőből felhők között.

A legbecstelenebbek között.

Innen valóak a közeli csapások.

De mik ezek a sikoltások?

Messziről jönnek.

Látszik földünk.

Még halványan,
csak árnyában.

Nehéz a levegő.

A még nagyobb homályban.

2019.09.08, Hinterstoder

Kitisztulatlan remények,
magas hegyek:
völgyben járok
és ködre kelek.

Parton várok áldást,
de azt sem baj, ha átkot:
holnap is viszem zsákom,
s nem találom majd foltom.

Nézek messze,
végeláthatatlan tengert:
Az ég tiszta,
s mond uram, hol a Tisza?

Nincstelenség,
mégis mindenség:
gyomor és zsebek tele,
lüktet, a szívkamra üressége.

Kimosódnak a partra világom dolgai.
Képek, tárgyak, a mindenek:
itt fejben nem jönnek a telek,
de kint érzem, a nagyságos dühös szelet.

Parton a remények.
Halom átkok és remények:
sír a szív, száraz a szem,
magammal és a világgal
nincs kíméletem.

Nem mérek ki semmit holnap,
se sapka, se kalap,
üres az akasztó másnak,
magamnak van hely,
másnak is, de tán nem.

Parton vannak a képek,
reményteljesek,
melyek sosem teljesednek,
nap után nap csak fehérednek,
de el sosem tűnnek.

Köt a szerződés, köt az élet.
Amott messze tengeren hajón barátom,
szegényen párjával, boldogan,
s mellettük állnak banditák halomban.

Este van, fáradt a test,
fáradtak a szemek,
nem lett jobb ma sem kis világom,
elhagyott már minden kamu remény.
Csak magam vagyok.

Holnap hátán újabb kikelet,
újabb remény, újabb nap,
ébredek és megyek,
hajtani kell a mókus kereket.


2019.10.02