Sarayu blogja

Sarayu•  2013. június 20. 13:43

Két szó.

Hogy mi a szerelem?! Senki sem tudja megfogalmazni. Nem lehet megragadni, és pontos meghatározást adni rá, mégis mindenki róla beszél, Őt keresi, Őt kutatja. Csak körbe írni lehet, de azt a képet is az egyénre szóló élményfoszlányok alkotják. Kinek milyen kötődése volt. Lehet mámoros, buja rózsaszín vattacukor felhő, de lehet vad, villámokat ostorozó haragos, megbántott viharfelhő. Egy biztos, mindenkinek csak egyetlen jelenet játszódik le a fejében, mikor meghallja ezt a szót: szerelem. Az emberek sajnos mit sem törődve súlyával csak úgy dobálóznak vele. Ugyanígy van a szeretet szóval is. Manapság már mindenre használjuk, minden második mondatunkban szerepel. De miért?! Tényleg érezzük?! Egy másodperc alatt kimondjuk, de mit sem törődünk azzal, hogy milyen reakciót indítunk el. Robbanást. A legnagyobbat, melyet kiválthatunk egy emberből. Át sem gondoltuk, mekkora boldogságot okozunk, vagy éppen mekkora tőrrel döfünk át egy védtelen szívet, a szeretlek szó elé helyezett nem szócskával. Elsüllyedt eredetisége valahol, a még meg sem érzett, meg nem érett, hirtelen kimondott, legtöbbet használt szavak tengerében. Meg kellene tanulni megérezni, mikor fejezhetjük ki magunkat ezzel a nyolc betűvel. Érzék kell hozzá.
 Szerelem, szeretet. Ez a két szó szorosan összetartozik. Nem érezheted az egyiket, míg nem érezted a másikat. Előbb a szerelem érzet kell. A bizonyos effektus, a Nagy Bumm. Az elsöprő, megállíthatatlan, féktelen reszketés, mely átfut a testen. Nem tudjuk irányítani, csak megtörténik, mint a vezérelhetetlenné vált repülőgép becsapódása a Földbe. Pontosan így érezzük magunkat. Csak arra az egy történésre gondolunk, amit sehogy sem tudtunk megakadályozni. Majd eljön egy pont, mikor már csupán az emlékét őrizzük annak az őrült kuszaságnak. Ez örökre velünk marad egy átalakult formában. Ez pedig a szeretet. Mikor már tudjuk, ki az, aki miatt születtünk, ki az, aki éltetett, s ki az, akiben megnyugodtunk. Egy szüntelen állapot.
 A kandallóban a parázs. Egykor lobogó tűz volt, melynek lángja felemésztett mindent. Az idő múltával még mindig ugyanaz marad legbelül; ugyanazokkal az érzésekkel, de fénye már megkopik. Pislákol. Mereng a pusztító erőn, a gyönyörű piros nyelveken, melyek oly múlhatatlannak tűntek egykor. Ereje egyre lankad, de mosolyogva tekint még vissza. S hirtelen, mit sem tudva az időt, kihuny. De ott marad utána a füst, melyet minden tüdő belélegez, s a hamu, mely minden tájra eljut. A szív mélyén egy dallam, egy rezgés, mi átmelegíti a megfáradt, gyönge testet.
Ez a két szó... Ez a két szó határozza meg az életünket. Mondhatunk bármit, ez így marad örökkön örökké. Ennek ez a rendje, a tökéletesen kitalált sora. Nagy szerencsénk van nekünk, embereknek, hogy ezeket a fejezeteket nem mi írtuk az Élet nevű könyvbe. Irányítva vagyunk, apró szárnyacskákkal megáldva, hogy oda sodorjon bennünket a szél, ahová le kell szálljunk, ahol meg kell építenünk fészkünk. Gyönyörű kitalált szövődmény ez. Minden egyes emberi élet. Kicsi a világ, de a szív annál nagyobb. Egyre nagyobb... Rengeteg pici fél egyedül topog, de egyszer csak összetapad egy másik féllel, hogy egy egészet alkossanak. Erről szól az élet, ezért kell élnünk, hogy ezt a két szót ne csak mondjuk, hanem minden sejtünkkel érezzük!

Sarayu•  2013. május 28. 17:52

Emlékek

Emlékek jönnek, mennek. Elfelejted, majd visszatérnek. Visszatér egy nevetés, egy pillantás, egy illat, egy hang, egy mosoly. Nem felejted, pedig szeretnéd. Kitörölni és megszüntetni létezésének minden egyes másodpercét. Széttépni és hagyni, hogy a darabokat szétfújja a szél. Egy időre rendben vagy, nem tör elő a régi emlék, de egy nap nem hívod, nem akarod, ő mégis jön. Kérdés nélkül beállít… a szíved közepére áll. Nem távozik, csak ül csendben, nesztelen. Ül és végig néz mindent. A haragodat, a dühödet és az arcodról lecsorgó könnyeidet. Hallja a padlón puffanó tompa ütemeket. Érzi a szenvedésed, melyet ő okoz jelenlétével. Már megint itt van! Annyi idő múltán megint alattomosan beférkőzött! Talált valami apró rést… egy apró repedést. A szíved régi sebhelyét, melyet újra felszakított. Nem sok idő… újra elfelejted. Nem sok idő és megint betöri az ajtót. A kérdés ugyanaz marad. Itt hagyja mindig, szánt szándékkal. Vajon ő is érzi? Érzi ezt a kínt?! Mit gondolhat most? …Elfelejtett már, vagy én is ugyanúgy kísértem őt?! Talán jobb lenne, ha tudnád…tudnád, hogy igen. Gondol rád és nem hagyja nyugodni. Őt is üldözik az emlékek, s égeti, morzsolja a szívét, mert fel akarják emészteni. Örülnél, ha így lenne…ha éreznéd….nem vagy egyedül!

Sarayu•  2013. május 28. 16:08

Csillagom

Az élet rohanás. Egy soha meg nem álló óriáskerék. Lesznek, akik felszállnak rá, mások távoznak. Lesz, amikor egyedül ülsz majd, s lesz, mikor zsúfolásig tömve imbolyog tovább. A létszám mindig változni fog. Ám egy nap, mikor gondolattal csordultig telt elmével nézel magad elé, hirtelen elhallgat minden körülötted. Észre sem veszed és eltűnnek az emberek mellőled. Ekkor körülnézel a magasban, s látod, egy hullócsillag veszti fényét feletted. Kívánsz valamit, amit megszokottan hajtogatsz immár évek óta. A kerék már el is haladt lelked gondolataival együtt, s ekkor leérkezel. Már nem lebegsz a talaj felett. Hirtelen, át sem gondolva mit teszel, széttéped a biztonsági láncot, és kiugrasz. Egy emberrel találod magad szemben. Csillogó tekintete fürkész szemedben valamit. Valamit, ami az övé. A szívét keresi hosszú ideje már. Most megszűnik létezni minden. Baloldalon, az örökös tam-tam is tétován ácsorog. S hirtelen felnyílik lelked tükre, és ráébredsz, teljesült a kívánságod. Akkor, ott fent, az a csillag Ő volt!