Monológ az utókornak

Monológ az utókornak

Mondjátok el, hogy szerettem
megtörni tűzzel a hallgatást,
lángja, ha kihunyt a szemekben,
parázsnak lettem lobbanás.

Tavasszal, ha új dal fakadt,
voltam a rügy, a szép illanás,
pufók felhők köntöse alatt
tócsában árva csobbanás.

Mondjátok el, öröm voltam,
ajkakon szeplőtlen ragyogás,
este, ha fáztak, betakartam
lelkemmel jól a vacogást.

Mondjátok el, igyekeztem
utálni egyre, ki nem imád,
tolongtam gyűrten, elveszetten
Hold fölé festve glóriát.

Ősz van immár, s falevelek
köröttem zubog mind, s tova száll.
Rám nevetve még tetszelegnek,
- vagyok, mint hajlott szénaszál.

Mondjátok el, mivé lettem,
a csókok íze most oly fanyar.
Szókenyerem kikkel is ettem,
mire volt jó e sok kanyar?