Sapa Brown versek

Vázlat egy kapcsolatra

Tanulni kell még az ízt a szájnak

egy szó mitől édes vagy keserű, 

a hogyan tovább a folytatásban

egy akkord lesz végül, vagy zenemű. 

Tanulni kell kezelni a vágyat

egy csók után is, ha épp felhevít, 

ha magasra szökik fel a lázad, 

tudni emlékezni a kezdetig. 

Tanulni kell még az éjszakákat

eltölteni párban, vagy egyedül,

hogy ébredj fel társsal és magányban,

a reggel súlya, ha rád nehezül.

Tanulni kell megélni az álmot, 

nappal, ha kínoz, vagy úgy csalogat, 

tenni érte bármit, bármi áron, 

mélységig tudd majd hinni azokat. 

Tanulni kell, a szívnek a nyelvet

a másikat, hogy szeresd igazán, 

mitől lesz jobb és rosszabb a kedved, 

a kötés, ha szorosabb vagy lazább. 

Tanulni kell lehet folyton-folyvást

egészig azt, mi élet és halál, 

amit örökül kapsz, hogy add tovább 

annak, kit megszeretsz, ha rád talál. 

Hajnali fohász

Földi Reményem, 

szeled vitorla, 

vágyam a fényed, 

lehet, kioltja?

Oldd fel, nagy Kékség, 

vad Szürkeségem, 

azt, ami érték, 

el ne ítéljem. 

Oltalmat adjon

végtisztességem, 

utat mutasson 

csillagködében.

Legyen a Minden, 

örök és enyém, 

amíg az Isten 

játssza a zeném.

/Legszentebb Kincsemnek!/

- N e b á n c s v i r á g - 

Jó volna előbbre jutni, 

nem tisztem a hallgatás, 

ez a hely, akár a putri 

közönybe fúlt jajgatás. 

Tűnő év/szakokra festett

mocsok és gyász a világ, 

döghúson, akár a permet 

terem szép nebáncsvirág. 

Ez a nép tűr, aztán meg sír, 

dühöng és sarat dobál, 

tette csupán figyelmet bír:

utcára lép s nem tovább. 

Jó volna túlontúl futni

az értelem szűk fokán, 

ne legyen az élet lutri, 

emeld kezed és bokád. 

Most kéne előbbre menni, 

míg törpe az óriás, 

a Hazában otthon lenni:

- játszd el a dalt trombitás! 

Egyre kisebb már a ketrec, 

torlódik a hazugság, 

arcokon maszk, megy a kecmec:

- ezt tedd, azt ne ezután. 

De tényleg csak ennyi lenne, 

úgy mozogjunk, mint a báb? 

Népem, én nem leszek benne:

- legyen nyugodt éjszakád!

Nem lehet szájízünk fanyar

s rabságunk örök szekér,

merjen tenni, aki magyar, 

itt az ördög s nem henyél. 

Nem lehet, hogy itt a vége, 

nem hallom a harsonát, 

mégis én úgy veszem észre, 

mind a startvonalon áll.

Hazám 

Én mindig csak tipródtam:

asztal alá, ha morzsa hullt, 

szegénységem bitoroltan

ujjaimra finomult,

mint a gyurma: lágy anyag,

belőle téged kaptalak, 

hazám, hazám Te szomorú, 

földed babérkoszorú. 

Én mindig úgy mozogtam,

ahogy az óra körbejár, 

feszült zsinóron pontosan 

lendült a kéz, s ment a láb, 

mint a szolga: néma rab, 

gyűrt szájízemben szürke hab,

hazám, hazám Te keserű,

néped felett keselyű. 

Én mindig csak úgy voltam,

mint fű a réten: lekaszált, 

vittek belőlem, lopkodtak,

annyit érsz, mit másnak szánsz;

mint izom rándulj, görnyedj,

s emelj az égig, ha könnyebb! 

hazám, hazám Te szenvedő, 

bölcső légy, ne temető. 

Lázadásban 

Szívem teljes lázadásban, 

az utcán csönd és árulás van.

A sarki kocsmák félhomályban, 

szívem teljes lázadásban. 

Ürességtől kong a város, 

betontömbök börtöne káros. 

A szív az ésszel nem határos, 

ürességtől kong a város. 

Döng az élet, fáj, csikordul,

ki magába néz, az kifordul.

Éjre nap, napra éj, így kondul, 

döng az élet, fáj, csikordul.