Sapa Brown versek
VersKifordított valóságok
Kifordított valóságok
Fut a meder, fut a patak, az idő méri önmagát, dörrenésben felhő szakad,Isten szólítgat odaát.
Kifordított valóságok -a tükre tenger: érdes ég. Áthajlik a csillogáson:élek, mint mások. Magamért.
Mert a rútság itt úgy dagadkövérre is, hogy nem maradhited látni szépnek a jót.
Nem tart a két kar, nem emel, a boldogság csak eledelökölre hívni a valót.
Legbelül
Legbelül
Egyre ritkábban jár el a nyelved,
egyre sűrűbben akad el a szád,
megint le kellett ezt meg azt nyelned,
mintha azt látnám, hogy kimondanád.
Mintha sötét köd ülné a kedved
s nem úgy görbülne már meg az a hát,
mint ki Napba néz és attól szenved,
önmaga ellen se nyerhet csatát.
Mint aki marad s kivár egyedül,
döcögve némán a sarokba áll,
tele az asztal, de oda se ül,
aki mindenre kifogást talál.
Ahogy a tükör bámul, rám vetül,
mintha én lennék az ott legbelül.
kis éji kert
kis éji kert
most hallgatom
most jól susog
a csend ahogy
épp rám zuhog
kis éji kert
a csillagok
a hold is telt
és itt vagyok
és két karod
én ringatom
az udvarod
az illatom
Tudod-e?
Tudod-e?
Te! Tudod-e, milyen nevetni
az életre, mikor eltapos,
mikor mindened látod elveszni,
és a halál bűze is illatos?
És tudod-e, milyen játszani,
fölfedve látni a lapodat,
ami egész, két félre váltani,
ne sejtsd meg: én tudom a titkodat.
S mondd, tudod-e, milyen szeretni
féltve, szabad útra engedve,
vakon megbízni, mégis rettegni,
pillantást vet-e más is szemedre?
És tudod-e, milyen figyelni
a csöndre, ha belül átmosat,
és mint egy allergia: ingerli
hűs nappalod, éjjeled, álmodat?
Te! Tudod-e, milyen bántani
míg vigyázlak téged -- magamat?
Takarjanak bűntudat árnyai,:
én öltem meg füsttel a parazsat.
Te tudod-e, milyen maradni
egyformán, egyedül, idegen,
futva, nélküled tovább haladni,
s nem hinni, várni csodát senkiben?
De akarsz-e újra remegni,
mint szívben a láng, ha úgy lobog,
a terhed mi húzza, nem emeli,
s engeded-e hullani csillagod?
És akarsz-e újra teremni,
mint gyümölcs az ágon- érlelőn,
ami tiltott, azt meg is szerezni
és nézni majd rám folyton kérdezőn?
Én úgy hittem
Én úgy hittem
Én úgy hűltem ki mindig, mint az ebéd,
mikor láttam, hevülten másra nézel,
féltem is, nem is: de úgy néztem feléd,
mint kisfiú, ki a sarokban térdel.
Én úgy hittem, mindig téged vártalak,
rebbenő szárnyam féltve rád terítem,
de hiába minden, mert a házfalak
tartanak, kötnek szobádhoz szelíden.
Most már hiszem, csakis veled volt tele
a fény, a hang: a szívem játszótere
és zsibong, hogy nem jössz, nem jössz újra már.
Mert én tudom, neked már jobb egyedül,
de az égbolt, mint a föld elfeketül:
a hiányod fölzeng, bennem kiabál.