Én úgy hittem

Én úgy hittem 

Én úgy hűltem ki mindig, mint az ebéd, 

mikor láttam, hevülten másra nézel, 

féltem is, nem is: de úgy néztem feléd, 

mint kisfiú, ki a sarokban térdel. 

Én úgy hittem, mindig téged vártalak, 

rebbenő szárnyam féltve rád terítem, 

de hiába minden, mert a házfalak

tartanak, kötnek szobádhoz szelíden. 

Most már hiszem, csakis veled volt tele

a fény, a hang: a szívem játszótere

és zsibong, hogy nem jössz, nem jössz újra már. 

Mert én tudom, neked már jobb egyedül,

de az égbolt, mint a föld elfeketül:

a hiányod fölzeng, bennem kiabál.