Sandorkiraly29
Vissza a kegyelembe
Vissza a kegyelembe
Látni vágyom újra éltem vezérlő csillagát,Követni Őt alázattal hegyen - völgyön át!Figyelni, megérteni minden egyes szavát,S még ha nem érteném is.. Cselekedni az Ő akaratát!
Látni vágyom a felkelő nap szétszórt aranyát, Érezni lelkemben az új tavasz illatát!Kiváltani szívemben a teremtés zálogát,Mit egykor félbehagytam építeni tovább!
Látni vágyom a holdnak fényes udvarát,A szentség köntösét felöltve úgy ragyogni tovább!Szilárd hitben, égő szívvel mondani az imát,Hálát adva megköszönni jót, s nehezet egyaránt!
Látni vágyom odafentről a föld minden városát,Sas szárnyakon átrepülni tengert, és óceánt!Vinni a hírt közel - távol, és szeretettel adni át,Mit egykor én is így kaptam:Megváltóm hívó szavát!
(Király. Sándor)
Ősök fájdalma
Láttam ahogy fejem fölött repül egy szép madár,Egy madár mely egyenesen címerünkre száll.
Védő szárnyát kiterjesztve most is szilárdan áll,
Fájó könnyét kicsorgatva ébredésre vár.
Ember! Nerohanj úgy,állj meg s nézz körül.
Azt mondják ,hogy jobb lesz, én azt mondom ne örülj!
Szívedben e reménység egy napon majd megkövül.
Mikor földünk virágzott s el nem lepte gaz,
Helye csak annak volt itt kinek szíve igaz.
Kincsünkre vigyáztunk ,megbecsűltük azt,
S a vetéshez vártunk langyot hozó tavaszt.
És most maroknyi földünket idegen ekék szántják,
Az ekéket mégis a mi marháink húzzák.
Aranysárga búzánkat büszkén learatják,
S a megfáradt marhákat vágóhídra hajtják.
Kik egykor nemzetünknek vezérei voltak,
S kik e nemzetért lettek dicső holtak,
Hallván,hogy gyalázzák őket igaztalan ajkak,
A föld alatt békében nyugodni nem tudnak.
Ők már látják azt,mit te még nem sejtessz.
Mit ha nyitott szemmel jársz még elkerűlhetsz!
Ők már látják azt mikor már késő lessz,
A nemzet együtt kiált. -Uram kegyelmezz!
S mikor majd az ország romja felett állsz,
És körűltekintvén csak pusztaságot látsz,
Szíveddel igazán csak akkor fogod fel,
Mit jelentett számodra e talpalattnyi hely! Király Sándor Tápiószele, 2006.03.15
Egyedül
Egymagam vagyok mint szomrú fűz kinn a pusztaságban,
Talán jobb így nekem.. Éppen elég gonoszságot láttam.
Volt mikor még hittem, reméltem, türelmesen vártam,
Lelkesen indultam, hogy álmaimat valóra váltsam.
De jött egy vihar mely szétszaggatta minden egyes álmom,
Az ébredés vihara mi átjárta bennsőmet, azóta is fázom.
Megmutatta, hogy nincs megoldás hiába is várom,
Utjaimat amíg élek társtalan kell járnom.
Törött ágaim többé nem sarjadnak újra,
Az éj ezüst holdfénytörjét lelkembe szúrja.
Hogy meddig tart földi létem azt csak Isten tudja,
Átkozott életemet a szél messzire fújja.
Egymagam a pusztaságban kettéhasadt szívvel,
Hit nélkül, megtörten, halott reménnyel,
Már csupán egyetlen egy dologra várok.
Hogy elhagyhassam végre ezt az idegen világot.
(Király Sándor)
A vándor
Álom és valóság közt elmosódott határ,
Ég és föld között egy suhanó kis madár.
Dermesztő csók melytől csak megfagynál,Illúzió csupán mi egy perc alatt tovaszáll.
- Ne állj meg itt vándor! Ez a szerelem..
Azúrkék tengervízben titokzatos mélység,
látszat mögött várakozó torz gyilkoló rémség.
Álnokságot elfedő pillanatnyi szépség, Nyomában halott reménység,
-Fogd be füled vándor! Ez itt az igéret...
Bezárt falak között ordító némaság,
Víztükrön landoló letört nehéz faág.
Gyengéd öleléssel fogvatartó rabság,
Minek ha vége van sem jár utána szabadság..
-Menekülj vándor! Bár hiába.. Ezek az emlékek..
Délibábos láthatáron integető alak,
Keze hívón int. Hangja lágy széllel csalogat.
Nem más ő mint egykori önmagad,
Szemed már mosolyog, lelked dalrafakad.
-Arra menj hát vándor! Az most a te utad..
(Király Sándor)
Látszatvilág
Ember! Ki rohanón kergeted az időt.Mondd: Miért felejtessz el élni!?
És te amott! Nevelgeted mi kertedben kinőtt.
De vajon lesz e majd ki gyümölcsét kéri?
Ifijú legény! Ki már ezernyi merész tervet szőtt.
Miért hiszed, hogy nincs okod félni?
Szép leány! Kinek szíve már oly sokszor öszetört.
Meddig gondolod még úgy, hogy megéri?
Mint a hangyák fel alá rohanunk.
Életünk morzsáit gyüjtögetve,
Olykor egymásban nyomokat hagyunk.
Majd tovább állunk hol sírva, hol nevetve.
Van, hogy építünk, máskor rombolunk.
A tudatért, hogy nem leszünk feledve.
A múltból ha figyeltünk tanulhatunk.
Majd élhetünk úgy, hogy szeretünk, s magunk is lehetünk szeretve!
(Király Sándor)