Sally's verse

Egy világban, hol a magány az úr,
Hideg a lélek,
Fagyosan élek,
A szeretetnek rég bealkonyúl.
Egy remegő száj
Mormol szép imát,
Jöjjön béke, fényes nap az égre!
Ahol havazik,
Fázik a tél is,
Fűtsön minket a szeretet végre!
Hisz fagyoskodnak
Csak kucorognak,
Karácsonykor sincs mindenütt étel,
Egy falat kenyér,
Mannával felér,
Csak egy éhes szájjal több sem fér el.
Nincsen tüzelő,
Hideg, mint a kő,
Gyújtson hát a szeretet lángokat!
Didergő árvák,
Könyörgő párák...
Szeressenek hát, hogy ne fázzanak!
Szerető szívnek,
Meleg léleknek,
Angyalok hoznak égi fenyőfát,
Szaloncukorral,
És minden jóval,
Hiszen meghallgatták a hű imát!
De szívtelennek,
Érzelmetlennek,
Ki karácsonyfa alatt sem örül,
Mert képtelen rá,
Be sem vallaná,
De szívére sötét árnyék vetül.
Örömtől fosztó,
Szeretetrontó.
Tanítsuk hát meg együtt szeretni!
Karácsony napján,
Boldogság hangján,
Suttogjunk közösen imát neki,
Szeress mindenkit!
Ne gyűlölj senkit!
És akkor hisz majd az angyalokban,
S mer boldog lenni,
Vígan nevetni,
Csupa szeretet lesz a világban,
Karácsony eljő,
Áll a szép fenyő,
S nem fog egyetlen gyermek sem sírni:
Szeress, karácsony!
Szent éjszakádon...
Szeress, mert engem nem szeret senki.

Mintha csak porhüvely lennék az élet tengerén,
Hánykolódva megtudom, mi a tehetetlenség.
Céltalanul élem egyforma mindennapjaim,
Elátkozottak szürke, monoton holnapjaim.

Elejtettem a gyeplőt, mi sorsomat tartotta,
Elhagytam az utat, mi a célomat mutatta.
Céltalanul járok az élet sík rónaságán,
Létem nem is érzem többnek sivár pusztaságnál.

Céltalanság... a legeslegszörnyűbb, rémes méreg,
Életem napról napra, percről percre eszi meg.
Porba rombolja a törékeny, féltett jövőmet,
Kínzó szenvedéssé teszi sivár jelenemet.

Céltalanul hánykolódom háborgó tengeren,
Céltalanul barangolok sivár, kihalt helyen,
Leginkább egyszerű élőhalottra hajazok,
Aki a világban lélektelenül kujtorog.

Hová lett az a temérdek féltve őrzött célom?
Hová lett az a rengeteg dédelgetett álmom?
Megvalósultak talán, el azért tűntek? Kétlem.
Inkább feladtam őket, hogy életem így éljem.

Miért tettem ezt felelőtlen saját magammal?
Miért barátkoztam meg a keserű sorsommal?
Miért nem küzdöttem én tovább a céljaimért?
Miért vártam meg, míg a céltalanság felemészt?

Célok, álmok... lehet, hogy alábecsültem őket?
Mi van, ha ezek adnak értelmet az életnek?
Mi van, ha ezek tűzik ki azt, hogy hová tartunk?
Mi van, ha ezek mondják meg azt, hogy kik is vagyunk?

Én még szeretnék, sőt akarok lenni valaki,
A céljaimat akarom megvalósítani!
De ehhez előbb azok a célok is kellenek,
Céltalanság, hát ezután ne rágd a lelkemet!

Célok nélkül élni lehet, ámde nem érdemes,
Olyan, mint hánykolódni a hatalmas tengeren,
Én most elkezdek úszni a szeretett part felé,
A rég hiányolt életem szebb napjai felé.

Szárazföldön esetlen totyogó,
A vízben valódi akrobata.
Lehet, hogy röpképtelen e madár,
De mozgása a vízben egy csoda.

Ilyennek érzem én is magamat,
Másnak röpképtelennek tűnhetek,
Nem hisznek képesnek nagy dolgokra,
De nekem is van saját tengerem.

A földön esetlen a mozgásom,
A köznapokban átlagos vagyok.
Nem tűnök olyannak, aki képes,
Talán alábecsülnek a nagyok.

Hiszem, talán én is pingvin vagyok,
Röpképtelen madár, és esetlen,
De tengerben, az irodalomban,
Ott lapul igazi tehetségem.

Elhagytam természetes közegem
Valahol evolúcióm során,
A hétköznapokba kényszerültem
A többi embertársaim után.

De még vágyom vissza a tengerbe,
A felséges, szép irodalomba,
Tudás s képzelet végtelenjébe,
Hisz ott lelek igazán magamra.

Tudom, hogy én is egy pingvin vagyok,
Pingvin, aki elhagyta a tengert,
De titkon visszaszököm még oda,
S megmártózom minden költeményben.

Nekem erről szól már az életem,
Nekem mindenem az irodalom,
Én a tengernek élek, s az nekem
Az éltetőm, mannám és nektárom.

Ha álmodom, a tengerben vagyok,
Hisz pingvinként csak ott repülhetek.
A szárazföldön egy senki vagyok,
A tengernek úrnője lehetek.

Érzem, hogy én is egy pingvin vagyok,
Azonban korántsem röpképtelen,
A verseimben én szárnyalhatok,
Az irodalom az én tengerem.

,,„Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.”"

Túlságosan félek, így nem teszem,
csak lesem, lesem és reménykedem,
kínzom magamat, ez is épp elég,
hulló könnycseppemen csillan a fény.

Volt idő, hogy hittem a csodában,
akkor biz megtettem volna bátran,
de már elvesztettem azt az érzést,
kaptam helyette kínzó vad féltést.

Most csak ülök, ülök a szobában,
míg az évek mennek álruhában,
nem teszem meg, mert nem merek lépni,
mintha elfeledtem volna élni.

Félek a kudarctól, a haláltól,
de legjobban mégis a világtól,
egy szürke porszem vagyok, ki nem él,
megmozdulni sem mer, annyira fél.

Megtegyem, ne tegyem? Megtehetném?
csak játszok magammal - kínzó remény.
Talán hiszek mégis a csodában?
Mozdulhatnék rohanó világban.

/Készült a Folytassa pályázatra a Pilinszky János Ne félj című verséből vett részlet felhasználásával./

Egy napon költészetre adtam a fejem,
Bele sem gondolva, mekkora a terhem.
Milliomodikként lépek e pályára,
Elődeim közül sokaknak nincs párja.

Hozzájuk kell felérnem költeményemmel?
E küldetés felér a lehetetlennel...
A nagy feladattól talán megriadok,
De célomat ezért soha fel nem adom.

Apró gomba vagyok nagy fenyő tövében,
De az eső, az ihlet nevelget engem,
Hiszem, hogy egyszer túlnőhetek minden fát,
Vagy ha a sok fát nem is, de az árnyékát.

És akkor majd én is napfényben tündöklök,
A napfényben, a művészetben, mi örök,
Hiszem, egyszer én is példakép lehetek,
Egy apró gombának, aki épp növöget.

De addig még egy rögös út áll előttem,
Végtelen lépcsőkön kell magam túltennem.
Halhatatlan tudás férkőzik fejembe,
Tanítóm lesz majd valahány költő lelke.

Ezer s ezer pazar verset olvasok el,
Magamba szívom én az összes szépséget,
És amikor én már ragyogok legbelül,
Kiírok magamból mindent én egyedül.

De minél több jobbnál jobb verset olvasok
Magaméit annál kevesebbre tartom.
Hogyan lehet ennyi érzés néhány szóban,
És ezt egész eddig hogyan nem tudhattam?

Fogok én valaha ily meséset írni?
Fogok embereket ennyire meghatni?
Leszek én majd olyan, akit így szeretnek?
Kit művészetéért ilyenképp tisztelnek?

Méltó leszek valaha a költő címre?
Méltó leszek rá, hogy bárki így nevezne?
Lesz majd olyan versem, ami megélheti,
Hogy s szíveket s lelkeket megérintheti?

Olyan sokat kell még tanulnom, fejlődnöm!
A kétségeimet is le kell még győznöm.
Mit számít az, hogy mit fogok még elérni?
A lényeg, hogy miért fogok én küzdeni.

Egy apró, árva madárfióka vagyok,
S repülni egyelőre én még nem tudok.
Levegőt hasító sólymoktól ellesem,
De a saját mivoltomat sem feledem.

Hiszen tanulok én a nálam jobbaktól,
Tapasztalok általuk leírt szavakból,
De önmagamat is keresem eközben,
Minden egyes szavam saját művészetem.

Egy hernyó vagyok, ki a pillangót lesi,
És szeretne már ő maga is repülni,
De még várnia kell a vágyott báblétre,
Addig is figyel a pillangó röptére.