Ruburt blogja

Mindenen keresztül

Óh, barátom, ki most a géped előtt ülsz,
Mint ahogyan én is, és közben rád gondolok…
Bármim is légy már, szavakkal ünnepellek!
Látom tiszta homlokod, figyelő, kék szemed,
Csöndesen, nyugodtan, morajló tengered…

Úgy kell a kezed! Nincs kéz e bolygón, Mit úgy szorítanék!
Halkan, enyhén, szépen,Lelkembe ölelnék…
Az éjjen át nyújtsd, keresztül mindenen!
Csillagon, felhőn, gépen, és emberen!

Gondolj még rám, és bokros útjaimra,

Mama meghalt

Tudom, kissé romantikusnak fog tűnni az általam leírt történet. Ha a történet az, akkor a múltam egy része is annak tekinthető.

Ketten éltünk mamával, a telepen. Reggel a gólyák kelepelésére ébredtünk, este pedig Kántor, a telepen élő egyetlen kutya halk, néha fájdalmas vonyítására aludtunk el.

A telep lényegében egy aprócska sziget, amelyet a Sajó folyó ölel át. Mesterséges sziget, emberi kezek hozták létre, de az idő gondoskodott róla, hogy valódinak, a természet álltal teremtettnek tűnjön. Széleit sűrűn benőtte a nád, feljebb pedig öreg, a gyermeki szem számára égig érő nyárfák szegélyezték. Szerettem azt a kis szigetet. Számomra maga volt a földi paradicsom, gyermek nem is kívánhat boldogabb teret magának! Együtt élhettem a természettel, és a folyóval!

Emlékszem, reggelente kiszaladtam a spájzba, felálltam egy székre, és az ablakon keresztül lestem, vajon áradt a Sajó?

Személyiséggel ruháztam fel mindent, ami körülvett, legyen az eleven virág, vagy élettelen kődarab. Gyerek rajtam kívül nem élt a telepen, így jobb híján a saját fantáziámból hoztam létre barátokat. Nevet adtam a fáknak, sőt az épületeknek is. Mindnek megvolt a saját természete, erénye, és persze hibája is. Megteremtettem egyfajta rangsort közöttük, amelyben a köveket a bokrok követték, utánuk jöttek a fák, állatok, és legvégül a folyó. Gyermeki fejemmel azt hittem, hogy a folyó azért árad ki minden tavasszal, mert nyújtózkodik a hosszú, jeges tél után. Ha ősszel áradt, haragudott, megorrolt a természetre, amiért elveszi a meleget, letépi a fák lombját, és elhervasztja a virágokat! Őt tartottam a legbölcsebbnek, és legöregebbnek! Tiszteletteljes csodálattal öveztem! Megajándékoztam egyfajta titokzatos erővel! Úgy éreztem, hogy a folyó mindent tud! Hogy belelát az emberi lélekbe, és minden vágyam, titkom, nyitott könyv a számára! Igen, féltem tőle. Valahogy úgy, mint ahogy egy szigorú, következetes apától fél a fia.

Mivel kevés ember vett körbe, így akarva akaratlan, egy saját világot alkottam magamnak, amelynek önálló természete, és szabályrendszere volt. Ez a világ mindmáig él bennem, és ez gyakorta megnehezíti a földön való létemet...

És persze ott volt Mama! Ő fölülírt mindent! Ő öregebb, és bölcsebb volt, mint Sajó, magasabb, mint a fák, és színesebb bármelyik virágnál! Ő tanított meg a szeretetre! Megtanított szeretni önmagam, és a körülöttem élő embereket. Megtanította, hogy az emberi lélek örökkévaló, és végtelen! Hogy az élet voltaképpen egy álom, egy álom, amelynek mi vagyunk a rendezői…

Kora őszi délutánokon, gyakorta a verandán beszélgettünk.

- Itt van az ősz. – állapította meg mama, miközben egy nyárfalevelet forgatott az ujjai között, amelyet az ölébe fújt a szél.

- Olyan hamar eltelt a nyár… – motyogtam szomorúan, az orrom alatt.

- Az élet is hamar eltelik… Következő ősszel, messze leszek nagyon…

- Ezt hogy érted Mama?

- A halál természetes dolog, talán az egyik legtermészetesebb, amin történhet velünk. Nem kell félni tőle, és elhallgatni sem szabad! Mindannyiunkal megtörténik…

- Ne beszélj így Mama! Megijesztesz!

- Gyere, ülj ide mellém! Na gyere csak! – mondta, miközben arrébb ült, és helyet szorított maga mellett az öreg, keskeny lócán.

Odaültem, és átöleltem.

- Ígérd meg, hogy mindig vigyázni fogsz magadra, és jó fiú leszel! De ne, ne sírj! Ne csúfítsd el azt a két nagy, barna szemed! Akkor szépek, amikor nevetsz!

Otthonkája zsebéből előhúzott egy kendőt, és megtörölte a szemem, ezután felemelte a vörös nyárfalevelet, megforgatta a fényben, majd folytatta.

- Ha elmentem, vissza kell menned édesanyádékhoz. Tudod, hogy nagyon szeretnek, és így is rossznéven veszik az emberek, amiért én nevelgetlek… Jobb lesz neked úgy! Bevallom, féltelek, nem vagy te erre a világra való… Néha az - az érzésem támad, hogy nem is itt élsz, hogy valahol máshol jársz… nagyapád volt ilyen. Tőle örökölted a természeted… Mikor az udvaron játszol, figyellek, tudod?

Nemlegesen ráztam a fejem.

- Ha egy ember megy el melletted, észre sem veszed sőt, ha köszön, te vissza sem köszönsz neki! Viszont, ha Kánti kutya sétál mögéd, azonnal megfordulsz, és megsimogatod, minta hátul is lenne szemed! Ez nem helyes!

Akkor nem tudtam, nem értettem miért mondja ezt. Nem is tudtam róla, hogy nem köszönök embereknek.

- Ha valóban nagyapádra ütöttél, akkor akaratos, makacs, lázadó, mégis túlérzékeny ember lesz belőled. Olyan fajta, akit nehezen értenek meg. Voltaképpen azért fogsz lázadni, hogy megértsenek… - suttogta, közben leejtette a falevelet, s azt elfújta a szél.

Bölcs asszony volt. Bölcsebb bárkinél, akit ismerek. A szavai belém ivódtak, akkor ugyan nem értettem őt, de tudtam, hogy amit mond, nem szabad elfelejtenem, hogy olyan helyre kell raknom odabenn, ahonnan később hibátlanul előhúzhatom, és hasznosíthatom.

Mama még azon az ősszel meghalt. A hír váratlanul ért, de látszólag nem törtem meg. A temetésre nem mentem el, és a hozzátartozóim legnagyobb meglepetésére egyetlen könnycseppet sem ejtettem.

Az emberi lélek természeténél fogva nyugodt, gyöngéd, persze mégis nagyon erős! Ha igazi fájdalom éri, erősen megterheli, és nincs ereje lázadni, tiltakozni…

A temetést követő napokban a szüleim elvittek a telepre, hogy elhozzuk az ott maradt ruháimat, játékaimat. Míg ők odabenn pakoltak, én kiültem az öreg lócára. Eszembe jutott nagymama, az a délután, amikor olyan szépen elbúcsúzott tőlem. Láttam magam előtt az arcát a két nagy, barna szemét, ahogy rám tekint velük, és annyi, de annyi szeret volt azokban a szemekben!

Hirtelen feltámadt a szél. Megtáncoltatta az öreg fák vöröslő koronáját, és az ölembe hullott egy nyárfalevél.

Az lenne a jó

Testtelennek lenni, hangtalan kacagni,

Minden szépet, és jót világgá szeretni!

Az lenne csak jó!

Vérbordó fényekből koszorúkat fonni,

Meztelen boszorkák hajába aggatni.

Az lenne csak jó!

Képzeletszálakból pillangókat szőni,

Áttetsző pillékkel semmibe repülni!

Az lenne csak jó!

Karcsú hold sarkára kötelet fel kötni,

Így lelt hintán ülve, álmokat ringatni…

Az lenne csak jó!

Vadmezők szívének ritmusára verni,

S nevetni, nevetni, mindig csak nevetni…

Az lenne a jó!

Azt hiszed

Azt hiszed, nem tudlak.

Pedig ott vagyok!

Ott bizony, tenálad. Mélyen, benn lakok!

Bár, nyomot nem hagyok.

Nem is kutatod.

Azt hiszed, nem hiszlek.

Én a hit vagyok!

Elhiszem a szépet, a részt, és az egészet!

Két karomba gyűjtöm, s átnyújtom tenéked.

El nem fogadod!

Azt hiszed, nem látlak.

Izzó szem vagyok!

Elbújhatsz szobádba, de a fal is én vagyok!

Szemem tükröd lehetne!

Arcod fordítod…