Pillanatfölvételek ...

Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága 1941. április – augusztus

 

 

 

Vidékünk a XX. század során több ízben részese volt a világtörténelmi eseményeknek. Az I. világháború, s az azt követő trianoni békediktátum voltak az első igazán nagy erőpróba, igénybevétel az itt élőknek, még Magyarország részeként. 1920. június 4. után azonban hamarosan egy hivatalosan is megerősített új korszak kezdődött el: a kisebbségi sors, elszakítva az anyaországtól, sok-sok megpróbáltatással, megkülönböztetéssel, megaláztatással, betelepítésekkel. De iure az 1918. december 1. kikiálltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság ekkortól valóban életre kelt, s a  világbéke megőrzésének aktív résztvevőjeként, a megalakult Kisantant Szövetség  tagjaként biztosította Európa e részén a békét. Ez a viszonylagos béke azonban igen agyaglábakon álló kolosszusnak bizonyult. Gyorsan kiderült, hogy a győztesek békéje aligha olyan tartós, mint ahogy azt várták. A nagy gazdasági krízis, a németországbeli események a harmincas években, mind-mind olyan jelek voltak, melyek valami nagy eseménysorozatot vetítettek előre... A következő világháború nem is oly sokára valóban elkezdődött. A Délvidéket 1941. áprilisában érte el teljes erővel. Ennek a II. világháborús eseménynek egyik részét dolgozza fel ez a szakdolgozat, mint Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnokságának története.

Az 1941. év tavaszán Németország igen intenzíven készült a Szovjetúnió ellen. Adolf Hitler elképzelése szerint a támadás sikere érdekében a Jugoszláv Királyságot is bele kellett vonni a háromhatalmi szerződés résztvevői közé. Nem történt zökkenőmentesen ez a dolog, mert ugyan a jugoszláv delegáció Bécsben csatlakozott az egyezményhez, ám az országban időközben végbement puccs nyomán lényegesen megváltozott a helyzet, ami megváltoztatta a német elképzeléseket. Elkerülhetetlenné vált az ország lerohanása Hitler szemszögéből nézve.[1] 1941. április 6-án meg is kezdődött az akció Belgrád bombázásával. A magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál öngyilkossága sem akadályozhatta azonban meg Magyarországot abban, hogy esetlegesen tovább gyarapítsa addigi sikereit a trianoni döntéssel elszakított részek visszaszerzésében, mégha ez ebben az esetben a háborúban való aktív részvételt is jelentette.[2] A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács meghatározása alapján ismertek voltak azok a  kritériumok, melyek nyomán Magyarország fegyveres ereje részt fog venni a Jugoszláv Királyság elleni támadásban, az ott élő magyarok, illetve a Délvidék miatt. Ezek pedig a következők voltak[3] :

 

-         ha a délszláv állam felbomlik, megszűnik,

-         ha az ott élő magyar kisebbséget atrocitások érik,

-         ha hatalmi vákuum alakulna ki a német támadást követően a magyarlakta területeken.

 

Mivel a Wermacht csapatok s a Luftwaffe támadó egységei igen hatásos eredményeket értek el nagyon rövid idő alatt, a jugoszláv hadvezetés nem tehetett egyebet, mint visszavonulást rendelt el. Elsősorban a Duna-Tisza folyók közén. Az események gyorsan peregtek. 1941. április 10-én Zágrábban kikiálltották a Független Horvát Állam megalakulását, s ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy az I. világháború után létrejött új délszláv állam de facto megszűnt létezni.[4] Ehhez jött még, hogy hamarosan Németország, Olaszország, majd Magyarország is elismerte Horvátországot mint független államot. Ezzel még egy feltétele teljesült a magyar beavatkozásnak.[5] A honvédség alakulatai 1941. április 11-én a koradélutáni órákban indultak támadásra a magyar-jugoszláv határ teljes szélességében. Erre az akcióra a 3. magyar hadsereg keretében az I.,IV.,V. hadtestek, valamint a gyorshadtest alakulatait jelölték ki, Gorondy-Novák Elemér tábornok vezetésével. Kisebb-nagyobb helyi ellenállás leküzdése után azonban megtörtént Zombor, Szabadka és Topolya irányába Bácska visszafoglalása. A teljes akció 1941. április 14-én estig be is fejeződött.[6]

A magyarkanizsai polgárok, akár a zentaiak, figyelemmel kisérhették a támadó német bombázó-kötelékeket 1941. április 6-án Virágvasárnap korareggel, amint északi irányból repültek déli irányba a céljuk felé. Valamivel később a rádióban elhangzó hírekből is némi információt kaphattak, egészen a műsor sugárzásának a megszakításáig. A főváros bombázásával egyidőben kezdte meg a visszavonulást a Jugoszláv Királyi Hadsereg, Belgrád irányába.[7] Visszavonulásuk során több hidat robbantottak fel ( pl. Zentánál, Újvidéknél ) hogy nehezítsék a támadók előrenyomulását. Néhány nappal később meg is érkeztek a honvédség V.

 

hadtestének állományába tartozó csapatok Magyarkanizsára. 1941. április 12. volt ekkor.[8] Grimm Ferenc helybéli rádiókereskedő volt az, aki személyesen indult el motorkerékpárján Horgos felé, hogy találkozzék a honvédekkel.[9] Az érkező honvédeket a magyar lakosság itt is mint más településeken, örömmel várta s felszabadítóként üdvözölte. Hamarosan sor került a Főtéren álló I. Péter király szobrának a ledöntésére is. A lelkesedés leírhatatlan volt.[10] A visszafoglalás befejezése után hamarosan bevezették a katonai közigazgatást 1941. április 18-tól. A magyar királyi Honvéd Vezérkar főnökének, Werth Henrik tábornok rendeletének nyomán Bácskában, Baranyában és Muraközben a következő katonai parancsnokságok létesültek: 17 járási, 3 törvényhatósági jogú városi ( Szabadka, Zombor, Újvidék ) és 2 megyei városi ( Magyarkanizsa, Zenta ) központtal. Ezek a parancsnokságok mint elsőfokú közigazgatási hatóságok működtek.[11] A katonai közigazgatási parancsnokságoknak katonai és polgári személyzetük volt. Magyarkanizsára vitéz Kulay Oszkár alezredest vezényelték mint katonai parancsnokot[12], helyettese pedig Rácz őrnagy[13] lett.

A másodfokú közigazgatási hatóság a Déli hadsereg Katonai Közigazgatási Csoport Parancsnokság volt, melynek élére Novákovits Béla tábornokot nevezték ki. Hatásköre az egész felszabadult területre kiterjedt, s a székhelye Szabadkán volt található. Harmadfokú közigazgatási hatóságként a Szállásmesteri Csoportot említhetjük.[14]

Magyarkanizsán, ugyanúgy mint Zentán, különböző hivatalok, vagy osztályok működtek[15]:

 

-         Elnöki osztály,

-         Építészeti és munkaügyi osztály,

-         Katonaügyi, tan- és ipari osztály,

-         Számvevői osztály,

-         Adó- és javadalmi osztály,

-         Közegészségügyi osztály,

-         Közellátási osztály,

-         Gazdasági és jogi osztály,

-         Árvaszék,

-         Anyakönyvi hivatal,

-         Tűzoltóság,

-         m. kir. Rendőrség,

-         m. kir. Adóhivatal,

-         m. kir. Járásbíróság.

 

 

 

Valamint a rendfenntartó szervek[16]:

 

-         Rendőrörs

-         Nyomozói csoport

-         m. kir. Csendőrség ( a városhoz tartozó kiterjedt tanyavilágban )

 

A hatalomátvétel után azonnal igyekeztek felmérni a  keletkezett károkat, amelyek egyrészt a trianoni döntés óta eltelt időszakban keletkeztek a városban és annak környékén, másrészt pedig melyek akkor keletkezhettek, amikor a bevonulás zajlott. Biztosítani kellett  a polgárok közbiztonságát, bevezetni a magyar jogrendet, karhatalmat. Tennivaló akadt bőven. A politikai helyzet fonáksága miatt Bánát nem került Magyarország fennhatósága alá. Így a Tisza menti városok, Magyarkanizsa és Zenta, határmenti településekké lettek, ahol határőrség, m. kir. folyamőrség is működött ( Bánát német uralom alatt maradt a magyar-román ellentét miatt ).[17] Az egyik nagyon fontos probléma a földreform kérdése volt. Ezt  igyekeztek megoldani, mert jelentős számú szegény, földnélküli vagy kevés földdel rendelkező magyar család élt itt is, mint bárhol másutt. Ez a földreform a jugoszláv földkisajátítás során elvett területet vette célba, melyek az I. világháború után kerültek az új hatalom birtokába. Ezen területek 1941. április 15-vel mentek át a magyar állam tulajdonába, s a  július 17- én az M.E. 5280 számú rendeletével ezt jóvá is hagyta a kormány. Összesen mintegy 193 000 katasztrális holdról volt szó a Délvidéken.[18] De nem hozta meg a várt eredményeket, mert javarészt elmaradt, vagy csak részben sikerült kivitelezni.[19]A magyarkanizsai közigazgatás alá 35 000 katasztrális hold tartozott. Ezen a területen több település és virágzó tanyavilág létezett[20]:

 

-         Adorján

-         Oromhegyes

-         Tóthfalu

-         Fogadjisten ( Velebit )[21]

 

Itt jelentős számú, mintegy 5500 – 6000 lakos élt.[22] Életüknek a munka mellett fontos eleme volt az iskola, a vallás. A gyermekeknek szükségük volt bizonyos szintű oktatásra. Aki tudta, az taníttatta a gyermekeit a jobb élet reményében. A városban működött is ebben az időszakban egy állami elemi, egy állami polgári és egy iparostanonc iskola, valamint egy internátus, a benntlakó tanulóknak. Vallási szemszögből nézve a városban s a peremterületeken élők döntő többségben római katolikusok voltak. Két plébánia működött Magyarkanizsán, és három a külterületeken. A pravoszláv hitfelekezetnek csekély számú híve volt ekkor.[23] A másik igen fontosnak tartott probléma a betelepítettek kérdése volt. Az I. világháború után a délvidéki városokban és településeken igyekeztek megváltoztatni az etnikai egyensúlyt a letelepített dobrovoljácokkal. A katonai közigazgatás egyik első intézkedése volt, hogy kitelepítette ( vissza Szerbiába ) azokat az embereket, akik 1918. október 31-ét követően jöttek a Délvidékre.[24] Talán figyelmet érdemlő adat, hogy a Bácskából Szerbiába áttelepítettek száma 25 000 körüli volt. Ennél jóval nagyobb számok is ismertek. Horvátországból például 120 000-et, Albániából 49 000-et, Bulgáriából pedig 42 000-et telepítettek át.[25] Magyarkanizsa esetében a „Magyarkanizsai Tiszavidék” hetilap szerint többszázan távoztak a városból 1941. áprilisában.[26]

A katonai parancsnokság idején lassan a közéleti tevékenység is igyekezett visszatérni a maga medrébe. Némi idő múltán megkezdték a működésüket a társadalmi, kultúrális, hivatásos, politikai és sport egyesületek, szervezetek. Miután Bácska is visszatért az anyaországhoz, itt is eljött az ideje, hogy felelevenítsék az I. világháborús hősökre való tisztes emlékezést a Hősök emlékünnepén keresztül. Ezt a napot az 1924. évi XIV. t.c. avatta nemzeti ünneppé, és minden május utolsó vasárnapján tartották, amely napon minden egyesület, szervezet  a lakossággal, valamint a katonasággal képviseltette magát az ünnepségen.[27]

A társadalmi egyesületek[28] közül megemlíthetők a :

 

-         Baross Szövetség,

-         Tűzharcos Szövetség,

-         Magyarkanizsai Leventeegyesület,

-         Magyar Ifjúság,

-         Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége,

-         Szívgárda.

 

A kultúrális egyesületek és körök[29] közül pedig a :

 

-         Keresztény Nőegylet,

-         Katolikus Kör,

-         Magyarkanizsai Iparos és Polgári Dalkör,

-         Cserkészegylet,

-         Iparos Olvasókör,

-         Adorjáni Katolikus Gazda és Olvasókör,

-         Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség,

-         Zsidó Nőegylet,

-         Katolikus Olvasókör.

 

A gazdasági, hivatásos és sport egyesületek[30] közül említhetők a következőek:

 

-         Úri Kaszinó,

-         Önkéntes Tűzoltó Egyesület,

-         Gazdakör,

-         Gazdasági Legényegylet,

-         Ipartestület,

-         Magyarkanizsai Munkásszervezet,

-         Kereskedők Egyesülete,

-         Magyarkanizsai Malomszövetkezet,

-         Keresztény Kiskereskedők Árubeszerző és Elosztó Szövetkezete,

-         Oromhegyesi Mezőgazdasági Egyesület,

-         Gazdák Kölcsönös Tűzkárbiztosító Szövetkezete,

-         Temetkezési Egylet,

-         Építőmunkás Szakcsoport,

-         Magyarkanizsai Sport Klub.

 

A politikai pártok[31] is működésnek indultak, s megemlíthetjük a :

 

-         Revíziós Ligát,

-         Magyar Élet Pártját.

 

A katonai közigazgatás nem tarthatott túl sokáig. Mielőbb át kellett térni a polgári közigazgatásra, hiszen a katonai pontosan ezt az átmenetet igyekezett megkönnyíteni. S valóban, amiről már július során beszéltek, be is következett. A magyar kormány 1941. július 22-én meghozta az 5440/1941. M.E. jelzetű rendeletét, amivel meghatározta a civil adminisztratív közigazgatás bevezetését a visszacsatolt déli országrészeken.[32] A pontos megszűnési dátumot pedig a 35. számú titkos katonai közigazgatási rendelettel határozták meg, 1941. augusztus 15-én éjféltől.[33] Ezzel véget ért ez a korszak, s elkezdődött egy másik, az új polgári közigazgatás, amely bizonyos tekintetben az I. világháború előtti időszaknak volt a folytatása. Ám mégsem volt ugyanaz. A várakozásokkal ellentétben, a kisebb-nagyobb problémák mellett, nem tartott oly sokáig. 1944. október elején vidékünket ismét elérte a háború, s jött vörös-csillagos felszabadulás. De ez már természetesen egy másik korszak, másik történettel...

 

 

 

 

 

 

Recskó Szabolcs

Felhasznált irodalom :

 

A.Sajti Enikő, Délvidék 1941 – 1944, A magyar kormányok délszláv politikája, Bp. 1987

 

Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, Bp. 2002

 

Csoportszerzők, 20. századi magyar történelem 1900 – 1994, Bp. 1997

 

Forró Lajos, Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon, Szeged 1995

 

Lelkes György, Magyar helységnév-azonosító szótár, Baja 1998

 

Magyarországi rendeletek tára 1941. II. kötet, Bp. 1942

 

Molnár Tibor, Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai, Zenta 2003

 

Niederhauser Emil, Kelet – Európa története, Bp. 2001

 

ZTL:F.002., Kéziratgyűjtemény, Dobos János, Zenta 1941-ben

 

ZTL:F.002., Kéziratgyűjtemény, Vladimir Popin, Senta 1941

 

ZTL:F.385., Zentai újságok gyűjteménye, Összetartás

 

ZTL:F.385., Zentai Újságok gyűjteménye, Zentai Újság

 

ZTL:F.435., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye, Magyarkanizsai Tiszavidék

 

 

Felhasznált források :

 

ZTL:F.096., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

 

ZTL:F.097., Zenta megyei város katonai parancsnoksága

 

Felhasznált mellékletek :

 

1.     Magyar Közigazgatás, 1941. április 20-ai 16. szám, 1. o.

2.     Csoportszerzők, A visszatért Délvidék, Bp. 1941, 333. o.

 

 

 

 

[1] Niederhauser Emil, Kelet-Európa története,256 – 257. o.

[2] U.o. 257. o.

[3] Molnár Tibor, Zenta és Magyarkanizsa községek II.világháborús hősi halottjai, 20 – 21. o.

[4] U.o. 21. o.

[5] Csoportszerzők, 20. századi magyar történelem 1900 – 1994, 223. o.

[6] Molnár Tibor, i.m. 22.o.

[7] U.o. 24.o.

[8] Forró Lajos, Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon, 24. o.

[9] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. április  27-ei 16 - 17. szám, 1. o.

[10] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. április  27-ei 16 - 17. szám, 1. o.

[11] ZTL:F.385.10., Zentai újságok gyűjteménye, Összetartás 1941. május 3-ai  18. szám, 5. o.

[12] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. május 25-ei 21. szám, 1. o.

[13] Molnár Tibor, i.m. 27. o.

[14] ZTL:F.097.2.3., Zenta megyei város katonai parancsnoksága

[15] ZTL:F.385.10., Zentai újságok gyűjteménye, Összetartás 1941. május 3-ai 18. szám, 5. o.

[16] ZTL:F.097.2.3., Zenta megyei város katonai parancsnoksága

[17] ZTL:F.002.12., Kéziratgyűjtemény, Vladimir Popin, Senta 1944, 1. o.

[18] Magyarországi rendeletek tára 1941. II. kötet, 1865 – 1869. o.

[19] Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, 29. o.

[20] ZTL:F.096.10.32., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

[21] Lelkes György, Magyar helységnév –azonosító szótár, 813. és  817. o.

[22] ZTL:F.096.10.34., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

[23] ZTL:F.096.7.15., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

[24] A.Sajti Enikő, Délvidék 1941 – 1944, A magyar kormányok délszláv politikája, 40. o.

[25] Arday Lajos, Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában, 28. o.

[26] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. április 27-ei 16 - 17. szám, 4. o.

[27] ZTL:F.385.9., Zentai újságok gyűjteménye, Zentai Újság 1941. május 25-ei 56. szám, 2. o.

[28] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. május 25-ei 21. szám, 3. o.

[29] ZTL:F.096.10.31., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

[30] ZTL:F.096.10.31., Magyarkanizsa megyei város katonai parancsnoksága

[31] ZTL:F.435.2., Magyarkanizsai újságok gyűjteménye 1934-1944, Magyarkanizsai Tiszavidék 1941. május 25-ei 21. szám, 1. o., és az 1941. november 30-ai 48. szám, 1. o.

[32] Magyarországi rendeletek tára 1941. II. kötet, 1924 – 1934. o.

[33] ZTL:F.002.3., Kéziratgyűjtemény, Dobos János, Zenta 1941-ben, 64 – 65. o.

Betyárvilág

 

Rövid áttekintés

 

 

         A klasszikus betyárvilág, a 18. század végén, és a 19. század során virágzott igazán. A témához több ismert és népszerű zenei, irodalmi és egyéb kategória tartozik, mint amilyenek a betyárdalok, a balladák, mondák, népi hiedelmek, vagy a népművészeti megközelítés. Vidékünkön is akadt és akad igen ismert, elismert kutatója úgy a népzenének, mint a népművészetnek...de jelen esetben a rövid általános történelmi áttekintésen túl a szűkebb pátria felé szándékozom evezni, az itt ismert zsiványokról, a velük történtekről  írni. A téma igen összetett, izgalmas, mindenképpen folytatást igényel.  

         Az üldözött jobbágyelemek, bizonytalan megélhetési gondokkal küzködő, otthontalan 19. századi betyárok nem a semmiből tűntek elő. Már a korábbi századok eseményei nyomán kialakult népi megmozdulások voltak azok az  előzmények, amelyek mint pl. a Dózsa György vezette parasztfelkelés 1514-ben, vagy a mohácsi csata utáni zűrzavaros időszakban összeverődött emberek Szeged és Szabadka környékén, lefektették a későbbi betyárvilág alapjait... A Rákóczy szabadságharc utáni súlyos idők csak tovább emelték a magyar nép idegen, és földesúr elleni gyülöletét.[1] A nem sokkal ezellőtt véget ért török ellenes nagy háborút[2] követően csak lassan tudott kibontakozni a városi, falusi élet, gazdálkodás, az is elsősorban a szilaj pásztorkodás formájában, hiszen a vizenyős, mocsaras Délvidéken ( a Bánsági részen ) a 18. század első felében kezdődik el a földművelésre szánt területek lecsapolása... Ennek az is  oka volt, h igen gyér a lakosság száma, s majd csak a 18. század második felétől kezdődően jelentkezik  változás, Mária Terézia uralkodása idején, amikor  elindítja a déli vármegyék újratelepítésének a programját. A dél – alföldi parasztság helyzetét ezekben az időkben csak súlyosbította az a körülmény, h a mezővárosok többsége szerződéses állapotba került, vagyis  a városi tanács vezetésével együttesen fizette a terheket ( a tanács természetesen a vagyonos telkesekből állott ). Az egyre szaporodó zsellérség pedig mind jobban került kiszolgáltatott helyzetbe, s vállalt a nagy uradalmakban munkát.[3] Emellett azért a közterhek is állandó jelleggel növekedtek, s ráadásul ott ahol lehett, az uradalmak gazdatisztjei komoly összegeket zsaroltak össze a parasztoktól a saját hasznukra.[4] A közterhek, a hódító háborúk és az udvari pompa költségei, a véradó, a beszállásolások, a fuvarozások költségei is mind a jobbágyságot terhelték. Ezért aztán sokan váltak földönfutóvá, koldusokká, csavargókká, különösen a 19. század huszas és harmincas éveitől kezdődően.[5] Az 1848–1849-es forradalom után az újra felerősödő betyárvilágot szintén a rossz gazdasági és társadalmi – politikai helyzet táplálta ( Bach korszak és centralizáció ). Az olasz fronton 1859-ben elszenvedett vereségek igencsak megrendítették a Habsburg-birodalmat.[6] Az 1860–1861-es években megbomlott a császári hatóságok által kiépített rendőri gépezet, s ugyanebben az időben megerősödött a nemzeti ellenállás az osztrákokkal szemben. A meggyengülő Ausztria akkoriban főleg nem az erős, dinamikus külpolitikai tényezőt jelentette, hanem a súlyos belső válságot megélő államot. A vázolt nehéz helyzetet nehezítette tovább az 1863. évben megélt igen súlyos aszályos idő, amely a szegényebb réteget érintette a legérzékenyebben.[7] Munkát jobbára csak az uradalmaknál, a folyószabályozásoknál vagy a vasútépítéseknél találhattak a szegény emberek, a zsellérek.[8] Így aztán bármily kemény is volt az állam fellépése a rablások, jószág elhajtások, rablógyilkosságok és gyújtogatások kapcsán, azok egy ideig nem szűntek meg, hanem esetleg még fokozódtak is. Sokan azért is szimpatizáltak a törvényen kívülre rekedt emberekkel, mert így az orgazdaság révén ki tudták elégíteni a jövedelmüket, s nem haltak éhen. 

         A nép körében  élt a rossz betyár fogalma is, amit a ’’zsivány’’ kifejezéssel neveztek meg. Ezen illetők gonosztevők voltak, akik még a szegény embert is kíméletlenül kirabolták. Ellentétben ezzel, a ’’betyár’’ nem bántotta a jobbágyságot, azt a réteget ahonnan jómaga is származott. Maga a ’’betyár’’ szó perzsa – török eredetű, s dologtalan suhanc, nőtlen legény, munkakerülő a jelentése.[9] A délmagyarországi megyékben a 18. és a 19. századok során a nyári munkákra elszegődött embereket illették a ’’betyár’’ kifejezéssel, s ezek a paraszti sorban élők valóban a béreskedés, a megélhetést biztosító bármilyen munka után kóboroltak, csavarogtak. Ettől már csak egy hajszál választja el a ’’pusztai útonálló’’ kifejezés tartalmát az előzőekben mondottaktól, mert az ilyen nehéz helyzetben lévők sokszor kényszerültek lopásra, fosztogatásra akár az éhség, akár más okok miatt.[10] Így aztán a valódi haramiák, zsiványok azok a személyek, akik a csárdákban, vagy a helységektől távolabb fekvő helyeken, esetleg a falvakban is fegyveresen rabolnak, akik a jószágot a nyájakból és a csordákból elhajtják. A nép többféle betyárt különböztetett meg. Léteztek a gyalogbetyárok, a lovasbetyárok, kocsinjáró betyárok, kapcabetyárok, házásó betyárok, lókötők, futóbetyárok.[11] Az Alföldön inkább a lovasbetyár-, míg a dombos, hegyvidéki erdőségekben a gyalogbetyár- vagy a kocsinjáró betyár forma terjedt el. Több betyárból alakult meg a betyárbanda, amelynek vezetője a betyárvezér volt, a legtekintélyesebb, legerősebb, legügyesebb betyár. Kellett is az erő, a gyorsaság mellé a furfang és az ügyesség, ami a betyárokat jellemezte. Szinte hihetetlen volt a természet-, ember-, állat-, és fegyverismeretük. Állandó búvóhelyük a csárda, vagy annak a környéke volt, s ezek között is akadtak igen híresek: az Orosháza melletti Lebuki-csárda, vagy a Szeged melletti Putri-csárda. Elmés volt az az elgondolás is, ahogyan a betyárok kihasználták a csárdáknál azt a vármegyei szabályrendeletet, mely szerint a pandúrok nem léphetik át a megye határát, mert a csárda egyik fele az egyik megyében volt, míg a másik már a szomszédos megyében...[12] A Dél-Alföldön ekkor még tekintélyes nagyságú volt a vizenyős, mocsaras, zsombékos terület, a Tisza mellett a széles árterület, ahol  a halászok, a pákászok éltek. Velük is szoros kapcsolatban voltak a betyárok, hiszen akár hosszabb időt is élhettek együtt mélyen bent egy-egy mocsárban, nádasban. A pákászoknál elrejthették a szerzett holmit is... Nemkülönben jelentős volt a pásztorok és a betyárok viszonya. A kapcsolatok között igen fontos helyet foglalt el az orgazdával, a kupeccal, az okmányhamisítóval, a kedvessel való kapcsolat.[13] A Délvidéken a következő földrajzi nevek köthetők a betyárokhoz: Szabadka, Ludas, Bácstopolya, Zentagunaras, Moravica, Bogojevó, Bajsa, Pacsér, Feketics, Martonos, Mohol, Horgos, Telecska, Ada, Zombor, Zenta, Kanizsa, Ürményháza, Hetény, s az ezen települések közelében ezidőszerint viruló tanyavilág.[14] Rózsa Sándor és Bogár Imre Szabadka, Horgos, Szeged, Zenta, Kavilló, Zentagunaras, Ludas táján, Angyal Bandi Telecskán és környékén, Sobri Jóska ( Zsubri pajtás ), Séta Pista, Patkó Bandi, Csali Pista, Varga Laci pedig Szlavónia mocsaraiban voltak ismertek.[15]

 

 

A leghíresebb betyárokról

 

 

         A Dél-Alföldön, és az ország más részein is főleg a 19. században voltak jelen a szegénylegények, vagy ismertebb nevükön a betyárok. A 18. században is vannak esetek, amikor betyártevékenységért akasztottak embereket, de az igazi ’’aranykor’’ az később jött el.[16] Sok esetben az ellenük indított hajtóvadászatokon ölték meg, illetve fogták el őket. A betyárkodással megvádoltakkal nem sokat teketóriáztak a hatóságok, hanem ha bizonyságot nyertek vétkeik, szinte azonnal keményen meg is büntették őket. Erre a jogot a vármegyék a statáriumról szóló császári rendeletben az 1794 év során megkapták.[17] A későbbiekben pedig a nádortól kérik a vármegyék a rögtönitélő bíróságok felállítását.[18] 1852-ben a polgári statárium helyébe a katonai rögtönbíráskodás lépett.[19] Ugyanebben az időben szervezik meg a városi és a megyei karhatalmi rendszert is, s jelennek meg a pandúrok-perzekutorok, a 19. század második felében a zsandárok ( Bach- és Ráday korszak ), majd az 1884-től a már korszerűen felfegyverzett Magyar Királyi Csendőrség.[20] Röviden tehát lássuk akkor a legismertebb betyárokat, áttekintő jelleggel:

Angyal Bandi , aki esetében bizonyítottan elmondható hogy nem egyedül csak ő ( az eredeti betyár ) viselte ezt a nevet . Az első, Ónody András a 18. század végén, 19. század elején az Alföldön kötötte el a lovakat, bár nemes ember volt Borsod vármegyében. 1806 novemberében halt meg. A másik ilyen nevű betyár Somogyban ismerték, elég kegyetlen és  kisszerű betyár volt, áldozatait többször jól megverte, megkínozta.[21] Harmadik eset is ismert, hogy ezt a nevet viselte valaki, ez esetben az illető Bácskában tevékenykedett 1825 táján, azonban lehetséges a somogyi Angyal Bandival való azonossága is...[22]

Zöld Marci , aki a napóleoni háborúk utáni időszakban volt igen ismert betyárvezér. Csongrád vármegyében és környékén tevékenykedett, amíg 1816 végén elfogták árulás következtében.[23]

Sobri Jóska , aki a leghíresebb dunántúli betyárként volt ismeretes a 19. század első felében. Vas, Győr, Veszprém és Zala vármegyék erdős részein betyároskodott 1835 és 1837 eszendők között a bandájával és Milfait Ferenc nevű, másik igen ismert betyárral. Végül a katonaság segítségével a Tolna vármegyei Lápafő község erdejében kemény tűzharcban ölték meg, betyártársaival egyetemben.[24]

Geszten ( Geszti ) Jóska , aki egy 40 tagú betyárbanda vezére volt.  A Nyírségben és annak környékén tevékenykedtek, mígnem őt magát 1846-ban, néhány társát pedig a következő esztendőben kerítették kézre a hatóságok.[25]

Szilágyi Jancsi , aki az Orosháza és annak környékén tevékenykedő mintegy 70 tagot számláló banda vezére volt 1850 elején. Az ő személyes csoportja 6 tagból állt. Főleg a nagygazdákat zargatták a jószágelhajtásaikkal. 1852 tavaszán fogták el a sógorával együtt.[26]

Rózsa Sándor , aki a Délvidék leghíresebb betyárja volt. Az édesapját lólopás miatt akasztották föl még gyermekkorában, s ez valószínűleg rányomta bélyegét az egész életére. Látszik ez abból is, hogy egészen fiatalon tehénlopás miatt itélték el, s került a szegedi börtönbe. Itt többször botozták meg keményen. Miután hamarosan megszökött innét, s évekkel később kérvényt  nyújtott be a királyhoz, az igazságtalanul rámért börtönbüntetés elengedése tárgyában, de sikeretelenül.[27] A szabadságharc idején betyárokból álló csapatot vezetett s harcolt a délvidéki frontszakaszon.[28] A forradalom bukása után visszatért a betyársághoz, s a hatóságok minden áron kézre akarták keríteni az 1852. és 1853. évek során, sikertelenül. Mivel a nép körében a zsandárság szerint is igen nagy volt a népszerűsége és tekintélye, szinte soha se tudták hogy hol is keressék. Mert sűrűn megesett az az eset, hogy ahol keresték, ott vagy nem is járt, vagy már nem volt ott...[29] Főleg Szeged, Horgos és Szabadka táján volt a területe, de Mohol, Zenta, Orompart, Martonos, Ludas Ada, Bácstopolya, Telecska, Pacsér, Csonoplya és környéke is ismerte őt.[30] Egy időre ekkor nyoma veszett, de 1856-ban ismét felbukkant. A hatóságok újra kitűzték a fejére szóló vérdíjat. A következő esztendőben sikerült őt elfogni oly módon, hogy az egyik szegedi tanyásgazdával való összetűzésekor az előfutó asszonyok leütötték őt egy baltával, majd át is adták a zsandároknak. A tárgyalás során nem sikerült minden ügyet rábizonyítani, de így is halálra itélték. A császártól viszont kegyelmet kapott, s 1867-ig börtönben raboskodott. A kiegyezés után amnesztiában részesült, de nem sok idő kellett hogy újra betyárkodás miatt elfogják. 1869 elején Ráday Gedeon  szegedi kormánybiztosnak sikerült ez, s  1878 november végéig, a haláláig most már véglegesen rácsok mögött maradt...[31]

Vidrócki Marci , aki Heves, Gömör, Nógrád és Borsod vármegyékben betyárkodott a bandájával. A róla szóló elbeszélések, betyárdalok, visszaemlékezések szerint bátor, jószívű, a szegény embereket megsegítő, mulatóskedvű betyár volt. Több ízben is becsapta, átejtette az őt üldöző zsandárokat, pandúrokat. Végül az egyik bandatag végzett vele baltával 1873 elején.[32]

Bogár Imre , aki a betyárkodó csongrádi Bogár család tagjaként maga is azzá lett, mert amikor mint gulyásbojtárt ökrök lopásával vádolták meg igazságtalanul, a vallatás során megszökött. Ekkortól kezdődően lett betyár, s a nevéhez nem fűződött gyilkosság, vagy túlzott durvaság, ezért sokan a szegénylegények ideáljának tartották. 1860. és 1862. között tevékenykedett társaival, majd miután elfogták, 1862 júliusában végezte ki  a pesti statáriális bíróság.[33]

Babáj Gyurka , aki makói születésű volt, s a katonaideje után lett betyárrá 1868-ban. Működése során több ízben bravúros módon vezette hamis nyomra az őket üldőző pandúrokat. Az a néhány hónap alatt amíg  aktívan tevékenykedett bandájával, újra a régi fényét hozta vissza a szegényvilágnak, a betyárvilágnak. Végül egyszerre öt vármegye pandúrjai üldözték őket, s a csorvási csárdánál esett el heves tűzharcban...[34]

Sós Pista , aki a Hortobágy környékén volt ismert furfangos, virtusos betyár az 1860-as években. Kezdetben birkalopás miatt  került börtönbe Debrecen városában. Szökése után is csak megmaradt betyárnak...míg végül valószínűleg lelőtték őt.[35]

Mácsvánszky Maxim , akiről kevés adat híjján csak azt tudjuk, hogy a kiegyezést követő koronázás alkalmából meghirdetett amnesztiával szabadult 1867-ben. Ezt megelőzően a gyilkosságért kiszabott 9 évét töltötte a börtönben...Szabadulása után is folytatta a rablásait Palánkán, Pakson, Dubokán, Zomborban. Végül aztán őt is Ráday Gedeon kormánybiztos emberei tették ártalmatlanná 1869-ben, amikor a Délvidéken bekerítették és lelőtték a kirobbant heves tűzharc során.[36]

Sisa Pista , aki a Börzsöny menti falvakban, az Ipoly mentén volt ismert betyár. Az 1860-as évek elejétől tevékenykedett, s először 1869-ben itélték el. Szabadulása után 1872. és 1875. között zajlott a tulajdonképpeni betyárélete, ami húsz évre szóló börtönbüntetéssel ért véget.[37]

Farkas Jancsi , aki vásárhelyi születésű, s az egyik utolsó betyár volt az ország déli részein. Kocsinjáró betyárként tevékenykedett 1885–1891-ig, s rá is jellemző a furfangos, cseles aktivitás. Emellett modernebb vonások is felfedezhetők nála, mert dohánycsempészettel is foglalkozott. Több rablás kapcsán a vádakat nem tudták bizonyítani, amikor először elfogták őt. Szabadon kellett hogy engedjék, majd valamivel később a kisteleki csárdában elfogták . 10 évet kapott  ...[38]

Akadtak még ismert betyárok, de jelen esetben a teljesség igénye nélkül csupán megemlítenék néhányat: Fábián Pista, Jakab Samu, Nád István, Juhász András, Dobos Gábor, Borsos Sándor, Patkó Pista, Laca betyár ( Durković Laca ), Borbás Ferenc, Kosár János, Varga Pista, Barna Péter, Dombi Pista, Szávity Milos, Egyed János, Csigla, Csapai, Kontra András, Farkas Péter, Csaruga Jovó.[39] Bajsán ismerték Buszi János futóbetyárt, Feketicsen pedig Balog Miska szegénylegényt.[40]

           Írásom végén rátérnék röviden a városomban, Zentán  ismert betyárok ismertetésére. Elsőként Karjú János kocsis betyárt lehet megemlíteni, aki Rózsa Sándornak adta ki magát, de rajta veszett, mert egy idő után az igazi Rózsa Sándor megjelent a városban,  elrettentés  és büntetés gyanánt megásatta vele a saját sírját, majd lelőtte őt.[41] A másik szülővárosombéli betyárra az egyik gyűjteményben akadtam, ahol az 1885-ben történtekről írva Dudás Andor beszámolt Matuszka Gecse János haláláról. Róla röviden annyit jegyzett meg a krónikaíró, hogy Rózsa Sándor jóbarátja volt.[42] A harmadikként említhető Renkó Kálmán volt a leghíresebb, róla több helyen is olvashattam, mégha igen röviden is. Az eddigi legtöbb adatot szolgáltató írások a következő lapokban jelentek meg: a Magyar Nemzet hasábjain 2003 novemberében Temesi Ferenc tollából[43], illetve  a Pesten megjelent Vasárnapi Újság 1872. október 20., 42. számában. Az itt leközölt cikkből megtudhatjuk hogy:

’’ ( A szegedi vár bűnügyi krónikájából. ) Renkó Kálmán 144 bűnesetét most tárgyalja a törvényszék. Híres alföldi betyár volt, egy egész banda feje, a társadalom valódi ostora. A szegedi királyi biztosság most már kiderítette, hogy nem volt oka elhagyni a becsületet és társadalmat, hanem most már késő. Renkó egy becsületes zentai fakereskedő fia, s mindenki elcsodálkozott, amikor 1855-ben egyszer csak befogták tehénlopásért. A fiatal Renkót becsületes és jóigyekezetű fiatal embernek ismerték. Vallatták, becsukták. Renkó pedig megszökött a fogságból. Apja házánál lappangott, de nem volt maradása, s ekkor az Alföld rónáira bízta magát. Összetalálkozott futóbetyárokkal, s azokkal bújdosott, lopott,

rabolt, s lett belőle híres legény. Hanem ekkor már nem üldözték olyan nagyon, mint a tehénlopás gyanúja miatt, mert 40 – 50 frtért a zsandárok, hivatalos közegek engedték, hogy menjen amerre tud. A szegedi várban kiderült, hogy a tehénlopás gyanújában egészen ártatlan, hanem van 144 más oly bűnös tette, amelyekért megért az akasztófára.[44] ’’

Az itélet természetesen megszületett ebben az ügyben is, de nem halálra, hanem tizenhat évi rabságra szólt. Dudás Andor tudósít erről a Krónikájában, ahol az 1885-ös év ismertetésénél számol be Renkó Kálmán szabadulásáról a márciusi hónap végén. Nem felejtette el közölni azt sem, hogy még Ráday Gedeon kormánybiztos idejében fogták és ítélték el.[45]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zenta, 2009. júl.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

• Jung Károly: Egy betyár és üldözője a néphagyományban, Folklorizálódott Mácsvánszky- és Ráday-hagyományok a bácskai folklórban és a szépirodalomban, http://www.epa.oszk.hu/01000/01014/00054/pdf/54_083-104.pdf

 

• Küllős Imola: Betyárok könyve, Mezőgazdasági Kiadó, Sorozatszerkesztő: Paládi-Kovács Attila, Budapest 1988

 

• Penavin Olga: A betyárvilág emlékezete vidékünkön, Hungarológiai Közlemények, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete Tmasz folyóirata, 35. szám X. évf. 1978 június, Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Szerkesztő bizottság: Bori Imre, Jung Károly, Mikes Melánia, Pastyik László, Újvidék

 

• Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág, A gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai, Szerkeszti: Dankó Imre, Gyula 1964

 

• Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből ( válogatott tanulmányok ), A Békés Megyei És a Csongrád Megyei Levéltárak kiadása, Dél-alföldi évszázadok 25., Szerkesztő: Erdész Ádám, Blazovich László, Szeged 2008

 

• Szenti Tibor: Betyártörténetek, Mondák és dalok ( Betyárvilág a Dél-Alföldön III. rész ), Budapest 1999.

 

• Temesi Ferenc: Alföldi zsiványok 1 – 4  Magyar Nemzet, 2003. nov. 29. szám, hírlapi sorozat ( Hat betyárportré )

 

• Vasárnapi Újság, 19. évf. 42. szám, 1872. okt. 20., http://epa.oszk.hu/00000/00030/00972/pdf/00972.pdf

 

 

 

Források

 

• ZTL: F.381., Joca Vujić Gyűjtemény, Dudás Andor Krónikája I

[1] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 9. old.;

  Küllős Imola, Betyárok könyve, 12. old.

 

[2] A nagy bécsi háború, amely 1683 – 1699. között zajlott, s érintette a Délvidéket is. ( R.Sz. )

 

[3] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 17. old.

 

[4] Szabó Ferenc, uo. 25. old.

 

[5] Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön, 47. old.

 

[6] Szabó Ferenc, Két és fél évszázad az Alföld történetéből, 333. old.

 

[7] Szabó Ferenc, uo. 117., 287. old.

 

[8] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 52. old.

 

 

[9]   Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 59. old.;

    Küllős Imola, Betyárok könyve, 24. old.

 

[10] Szabó Ferenc, uo. 61. old.

 

[11] Szabó Ferenc, uo. 62 – 63. old.;

    Küllős Imola, uo. 32, 34. old.

 

 

 

[12] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 66 – 67. old.

 

[13] Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön, 49. old.

 

[14] Penavin Olga, uo. 50. old.

 

[15] Penavin Olga, uo. 50. old.

 

[16] Szabó Ferenc, uo. 71 – 72. old.

 

[17] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 74. old.

 

[18] Küllős Imola, Betyárok könyve, 16. old.

 

[19] Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön, 48. old.

 

[20] Küllős Imola, uo. 17., 24. old.

 

[21] Küllős Imola, uo. 34., 88. old.

 

[22] Küllős Imola, uo. 85. old.

 

[23] Szabó Ferenc, uo. 75. old.

 

[24] Küllős Imola, Betyárok könyve, 94 – 100. old.

 

[25] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 77. old.

 

[26] Szabó Ferenc, uo. 82., 100. old.

 

[27] Küllős Imola, uo. 144. old.

 

[28] Küllős Imola, uo. 20., 149. old.;

    Szenti Tibor, Betyártörténetek, 15. old.

 

[29] Szabó Ferenc, uo. 108 – 109. old.

 

[30] Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön, 51. old.

 

[31] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 111 – 113., 125., 126. old.;

    Küllős Imola, Betyárok könyve, 159. old.

 

[32] Küllős Imola, uo. 124 – 140. old.

 

[33] Szabó Ferenc, uo. 115. old.;

    Küllős Imola, uo. 112 – 116. old.

 

[34] Szabó Ferenc, uo. 121. old.

 

[35] Küllős Imola, Betyárok könyve, 167 - 174. old.

 

[36] Jung Károly, Egy betyár és üldözője a néphagyományban, 2 – 4. old.

 

[37] Küllős Imola, uo. 175. old.

 

[38] Szabó Ferenc, A Dél-alföldi betyárvilág, 129 – 130., 142. old.

 

[39] Küllős Imola, Betyárok könyve, 195.,201.,203.,205.,212.,217. old.;

    Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön, 52. old.

 

[40] Küllős Imola, uo. 51. old.

 

[41] Penavin Olga, A betyárvilág emlékezete vidékünkön , 51. old.

 

[42] ZTL:F.381., Joca Vujić Gyűjtemény, Dudás Andor Krónikája I, 1885. év

 

[43] Temesi Ferenc, Alföldi zsiványok  4., Magyar Nemzet 2003 november 29. szám

 

[44] Vasárnapi Újság, 19. évf. 42. szám 1872. okt. 20., http://epa.oszk.hu/00000/00030/00972/pdf/ 00972. pdf

 

[45] ZTL:F.381., Joca Vujić Gyűjtemény, Dudás Andor Krónikája I, 1885. év

 

 

 

A magyar királyi V. Honvéd Gépkocsizó Vonatosztály katonája

 

 

Szülővárosunk, Zenta, a Tisza-parti gesztenyefasoros kisváros mindig is részese volt a történelem forgatagos eseményeinek. Jártak itt  tatárok, mongolok hadai,  a törökök népes hordája. Itt verték tönkre az Úr 1697. évének szeptemberében Szavoyai Jenő hadai II. Musztafa szultán szeme láttára a Tiszán átkelő török haderőt. Átélte ez a város  az 1848-as forradalmat, az I. és a II. világháborút is... A délvidéki  magyaroknak nem volt  könnyű a sorsuk, akárcsak a Kárpát-medence más területein élőknek sem. Méltán példázza ezt az egész XX. század. Az itt élő emberek - lett légyen bármi is a foglalkozásuk - igyekeztek helytállni, bárhogyan is fordult az életük. A sors pedig a legtöbbször bőven mérte a megpróbáltatásokat. A világháborúk hősi halottjai mellett meg kell emlékeznünk azokról a csendes túlélőkről is, akik megtették azt, amit megkövetelt tőlük a Haza, és visszatértek a véres pokolból. Nem szabad elfelednünk azt a nem mellékes körülményt sem, hogy nem csak a győztesek történelme létezik! A mai modern történelem sok kicsiny mozaikkockából tevődik össze, s az így egybeálló képben helye van  a mi  történelmünknek is, az egyes régiók helytörténetének. A helytörténeti kutatásoknak pedig pontosan ezen apró mozaikkockák felkutatása, megmentése és prezentálása a célja. Ehhez igyekeznék hozzájárulni  túl azon a kötelességtudaton, hogy egyrészt hivatásbeli, másrészt pedig mint hálás leszármazott megírjam drága nagyapám történetét.

Apai nagyapám, Recskó Béla a trianoni békediktátum évében,  1920. április 4-én született Recskó Sándor és Mária  elsőszülöttjeként.[1] Édesapját igen korán elvesztette, így édesanyja és az apai nagyszülők nevelték fel három testvérével együtt. A család féltő és óvó szárnyai alatt a gyermekkori csínytevések mellett az is kiderült, hogy  Bélának nagy kézügyessége és türelme is van. A kukoricagóré faszerkezetébe vert, bár máshova szánt szegek mutatták meg, hogy  melyik szakma lenne az igazán megfelelő a kisunoka részére. Némi időt azért kőművessegédként  el kellett töltenie apai nagybátyja mellett ahhoz, hogy a fa iránti szeretete mindenkit meggyőzzön arról, ő asztalosnak született.  A munka szüneteiben  ugyanis gyakran feledkezett ott a kőművesek mellett dolgozó ácsoknál. No meg az az elhatározása is döntő lehetett, hogy télen  - nyáron tetőt szeretett volna tudni a feje fölé. Tizenhárom évesen  végre elkezdhette az asztalosszakmát tanulni, hogy aztán ezt a munkát végezze szorgalmasan egész életén át. (Túl a nyolcadik évtizedén ma is dolgozgat még!)

1937. augusztus elején miután felszabadult -  elkezdhetett dolgozni mint

asztalos. Hamarosan a  Jugoszláv Királyság fővárosában talált munkát,  és egészen az 1941. márciusi eseményekig maradt ott. Az utolsó vonattal azonban még sikerült visszatérnie Zentára. Hogy milyen szerencsés  visszatérés volt ez, megmutatták a hamarosan bekövetkező események.[2]

A Német Birodalomnak az 1941. március 27-i tüntetésre nagyon gyorsan érkező válasza a háború kitörését jelentette. Április 6-án indult a támadás a Jugoszláv Királyság ellen, amelyet Belgrád bombázása vezetett be. Jugoszlávia megtámadásában a németek szövetségesei, így Magyarország is részt vállalt. Április 11-e és 14-e között zajlottak le a Délvidék visszatérését eredményező hadiesemények.[3]

Zentán ez annyit jelentett, hogy a vasúti híd felrobbantása után a városba érkező honvéd alakulatokat örömmel üdvözölte a lakosság,  köztük az ifjú asztalosmester is. A hamarosan kitörő lövöldözést is szemtanúként élte át a központi parkban, természetesen ugyanúgy a többiekkel a földön hasalva.[4] A magyar hadvezetés Zentán, akárcsak az egész Délvidék területén, bevezette a katonai közigazgatást április 18-tól.[5] Ennek az intézkedésnek az volt a célja, hogy megkönnyítse az áttérést a magyarországi polgári közigazgatásra. Az új helyzetben nagyapám Budapesten talált munkát, és ott is tartózkodott mindaddig, amíg az 1920-as születésűeket nyilvántartásba nem vették, majd hamarosan be is sorozták katonának. Így vonult be honvédnek Szegedre  1941 októberében, a szegedi V. Hadtest Gépkocsizó Vonatosztályának újoncaként. Alakulatának parancsnoka akkor Feketehalmi-Czeydner Ferenc tábornok volt, mint a szegedi V. hadtest parancsnoka,[6] közvetlen felettesei pedig Dúlossy István alezredes és Sztrinovics László százados. Mellettük ismertek voltak még Kerbolth Dániel százados, a keretállomány parancsnoka, Horváth Ernő főhadnagy gépkocsiszertiszt, valamint Csenkér György főhadnagy, a vonatműhely parancsnoka és Muraközi István főhadnagy, aki 1944 márciusában  csatlakozott hozzájuk a keleti fronton is.[7] A kötelező kiképzés  itt is a maga módján zajlott le az alaki kiképzés, a rendgyakorlatok, majd a taktikai kiképzés sorrendjében, egyszóval a megszokott módon, bár természetesen mindenki tudta, hogy háború van. De azért ha a kúszás után nyakig sárosan is, de büszkén csattogott a katonabakancs visszatérőben a laktanyába, amely a mai Kálvária úti szerelőműhely épületében kapott helyet. A műhely, ahol javítottak és dolgoztak, a Rigó utcában volt.[8] A kiképzést követően Béla laktanyai szolgálatot látott el mint karbantartó asztalosmester több katonatársával együtt, akik közül Fekete József kiskunfélegyházi születésű honvéddel volt együtt a legtovább. Javítani való bútor, asztal, szék mindig akadt, nem is beszélve a teherautók javításáról. A megsérült Ursus és Ford teherautókat javították, sürgős munkák esetében egész éjjel dolgozva a parancs szerint.

Nagyapám rendes katonai szolgálata két év után, 1943 októberében letelt. A leszerelésről szóló iratokat aláíratták vele az egyik irodahelyiségben, majd egy másik ajtón belépve aláíratták vele a továbbszolgálásról szólókat. Régebben ezt úgy hívták: ,,bezupálás’’. Ezzel elkezdődött a tartalékos katonai szolgálat. Nem kis szerencsére 1944 januárjáig tartott. Ekkor azonban már neki is a frontra kellett mennie. Az 1942-1943. év során mind erősebben kibontakozó szovjet támadás, a megerősödő partizánmozgalom is indokolttá tette, de a német hadvezetés is megkövetelte a magyar csapatok megerősítését Lengyelországban. Különösen így volt ez 1944. március 19-től, a német megszállás után.[9]

A keleti hadszíntéren a német hadvezetés követelésére 1942 folyamán a 2. magyar hadsereg vett részt a Szovjetunió elleni harcokban. Közismertek az 1943. januári-februári Don menti harcok eseményei, melyek során a német, az olasz és a román csapatokkal együtt a magyarok is vereséget szenvedtek, de a legtovább tartották állásaikat az ellenséggel szemben!

Az 1. magyar hadsereget  1944. január 6-án mozgósították a keleti országhatár védelmére, a Vörös Hadsereg további előrenyomulásának feltartóztatása végett.[10] Felerősített állománnyal  április elején került a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe.[11] Majd megkezdődtek  az átcsoportosítások, amelyek az év folyamán a hadihelyzettől függően többször is megismétlődtek.[12] Az 1. magyar hadseregparancsnokságnak alá nem rendelt Magyar Megszálló Csoport viszont, amelynek elnevezése II. tartalékhadtestre változott, a német Közép Hadseregcsoport parancsnoksága alá került 1944. június közepéig.[13] Így januártól augusztus végéig 115. számú műszaki alakulatával  együtt Recskó Béla is több helyen megfordult. Útjuk először Breszt-Litovszk mellé vezetett, ahol  három hónapig többnyire a frontról visszaszállított sérült gépjárműveket javították. Itt csatlakozott hozzájuk 1944 márciusában Muraközi István főhadnagy Szegedről. Később ő lett ennek a műszaki karbantartó egységnek a parancsnoka, amelyben 60 honvéd teljesített szolgálatot.[14] De akadt néha más tevékenység is. Olyan, ami  igazolta a parancs indokoltságát, hogy a honvédek a partizánveszély miatt sohase menjenek egyedül, illetve mindig legyenek résen. A csőre töltött fegyver kéznél tartása állandó szokásnak számított, sőt ajánlott is volt.[15] Történt ugyanis egy alkalommal, hogy miután megjavították az egyik személyautót, a budapesti 101. műszaki alakulat  századosa a figyelmeztetés ellenére mégis elvitte kipróbálni. Sem ő, sem a gépkocsivezető nem tértek vissza a megadott időre. Valószínű, hogy megállították  őket a partizánok, akik a nemrég festett német terepszín miatt azt hitték, hogy birodalmi tiszteket fogtak el, és így mind a kettőjüket a helyszínen ki is végezték, majd a járművet felgyújtották. Amikor a holttesteket visszahozták, a sebesültszállító (szanitéc) segítséget kért a holttestek mosdatásához és felöltöztetéséhez. Mivel nemigen akadt jelentkező, Béla vállalta el a feladatot. Ekkor derült ki, hogy a százados testébe 32 golyót lőttek a váll irányából a csípő felé,  a gépkocsivezető pedig félig elégett.

Később dísztemetésben részesültek.[16] Az 1. magyar hadsereg soraiból 1944. április 17. és május 15. között 1942-en haltak hősi halált, 10 193-an sebesültek meg, és 3441-en tűntek el. Július 28-ig pedig 21 548 sebesült került a hátországban  katonai kórházakba.[17]

A háború velejárója a veszteségek elkönyvelése is. Az egész magyar királyi Honvédség esetében ez az 1944. évet figyelembe véve 113 732 főt tett ki. Ebből 18 638 hősi halott, 47 353 eltűnt, illetve fogságba esett, míg a többi sebesült volt. A szovjet hadsereg a háború utolsó két esztendejében 550-600 000 magyar állampolgárt ejtett foglyul.[18]

R.Béla alakulata a parancs értelmében Lemberg mellé vonult vissza, s ott másfél hónapig állomásoztak. Majd Radom következett, Biala Podlaszka és végül Gdanszk. Minden helyen átlag két-három hónapot állomásozott a Z-599-es tábori postaszámot viselő alakulat a már említett városok közelében. Miután Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a német szövetségi rendszerből, Magyarország heteken belül hadszíntérré változott. Az ekkor meghozott katonai intézkedések minden szegedi alakulatot és csapatot érintettek. Ezek ugyanis a három hadseregben jelen voltak, bár a legtöbben az 1. hadsereghez kerültek.[19] Immáron az országot kellett védeniük a honvédeknek.

A Vörös Hadsereg  1944 augusztusában visszavonulásra kényszerítette őket is, így vonaton Bajára, Hódmezővásárhelyre, Pestre, majd pedig a Szolnok melletti Abonyba szállították őket.

Ezt az alakulatot nagy valószínűséggel ekkor az 1944 szeptemberében felállított 3. magyar hadsereg soraiba vezényelték, amelynek IV. hadteste a Tiszántúlon Makótól Gyuláig, a VII. hadtest pedig Gyulától Nagyváradig állt szemben a támadó román, illetve szovjet erőkkel.[20]   Itt már folyt  a védelmi vonal kiépítése, amelybe ezt az alakulatot is bevonták. A Tiszánál a 2. vonalba lövészárokásásra osztották be, de hamarosan újra átvezényelték őket. Ezúttal is Budapestre utaztak, ahol már várta őket Muraközi István főhadnagy. Néhány nap várakozás után a Pápa melletti Nyárádra vonult az egységük. Ez Szálasi Ferenc 1944. október 16-i hatalomátvétele után következett.[21] Nyárádon maradtak a következő év kora tavaszáig. 1945. március elején azonban tovább folytatódott  a visszavonulás az átcsoportosítást követően. Jánosháza következett frontszolgálattal, lövészárokásással, állandó harci érintkezéssel egészen 1945. március végéig. Ideérkezésükkor már le kellett adniuk minden műszaki felszerelést. Az itt  összegyűlt különféle alakulat-töredékekből állították össze a védelmi vonalat képező csapatokat. A honvédek állandó készenlétben és tűzharcban töltötték napjaikat, a lövészárkokban szembenézve a támadó szovjetekkel. Itt történt, hogy az egyik hajnali orosz támadás alkalmával igen erősen lőtték a magyar védelmi vonalakat, majd ezt követően szünet állott be azon a frontszakaszon, ahol nagyapámék tartózkodtak.

Néhányan előmerészkedtek a lövészárok nyújtotta biztonságból. Az oroszok csak erre várhattak, mert azonnal újra lőni kezdték a mozgó célpontokat. A becsapódó gránátok elől már nem tudtak visszaugrani az árkokba, így más fedezék után kellett nézniök. Volt, akinek ez sikerült, de olyan is, akinek nem. Nagyapámnak nem sikerült, mert csaknem telitalálatot kapott. A légnyomás okozta sérülés és sokk után derült ki, hogy megsebesült a bal szemén és a fülén. Rövid kórházi kezelést követően csatlakozott bajtársaihoz, akiktől nem akart elszakadni. Nagyon hamar kiderült, hogy a sérülése komolyabb, mint hitte. Soha többé nem látott a bal szemére, és az egyik fülére megsüketült... Csakhogy a háború folytatódott tovább.[22] Mivel nem akartak orosz fogságba kerülni, alakulata 1945. április elején Burgenlandon át a stájerországi Graz városába vonult vissza. Reményeik szerint ide nem az orosz,  hanem az amerikai csapatoknak kellett volna megérkezniük, legalábbis az osztrák nemzetőrök erről biztosították a honvédeket. A háború utolsó hónapjában utcai barikádokat építettek ki Grazban, a külváros irányából a központ felé.  1945. május 9-én hajnalban mégis a Vörös Hadsereg alakulatai vonultak be a városba. Az orosz hadifogságot immár nem kerülhették el. Parancsra tehát mindenki elégette fontosabb személyi okmányait, fényképeit, eldobta fegyverét. Így fejeződött be  számukra a háború, s kezdődött el a hadifogság.[23]

A foglyul ejtetteket - miután szétválogatták őket - elindították vissza Magyarországra. Első fontosabb állomásuk a szombathelyi gyűjtőtábor lett. A tábor felé vonuló hadifoglyokat a helybeli lakosok részvéttel nézték, és igyekeztek segíteni, ahogyan tudtak. Ennek egyik módja az volt, hogy gyorsan, pár szóval kikérdezték a vonuló katonákat, ki hová való, kit hogyan lehet értesíteni az otthoniak közül. Bélának is így sikerült értesítenie a hozzátartozóit Jagodics Mária segítségével, hogy él és egészséges. Nagyon fontos  hír volt ez akkoriban. Nem  mellékes az a körülmény sem, hogy családjukból mind a három fivér katonáskodott,  édesanyjuk pedig nem sokat tudott róluk.

 A hadifogság 1945 májusától októberig tartott. Ebben az időszakban nagyapám több gyűjtőtábornak is a lakója lett, közülük az első a sorokpolányi volt.[24]

A sorokpolányi táborban több ezren éltek összezsúfolva, nem emberhez méltó életkörülmények között. Nagyon hamar fel is ütötte a fejét a vérhas, sokan meghaltak itt. Gondot jelentett az ivóvíz (egyetlen kút volt) az étel mennyisége és minősége is. Ez utóbbi a 60 deka kenyérnek mondott valamiből (gyakran találtak benne fűrészport) és a cukorrépából többször kifőzött főzelékféléből állt. A szenvedélyes dohányosoknak itt megpecsételődött a sorsuk, mert az étel  vált valutává, amit a dohányért oda is adtak. Így csak növekedett a betegek száma. Az itt eltöltött három hónap alatt nagyapám mégis megtalálta a túlélés módját. Mesterember lévén több dologban otthonosan mozgott, amikor valamit meg kellett csinálni, azonnal jelentkezett. Az volt a  célja, hogy a szögesdróton kívülre kerüljön, ahol esetleg normális ételhez lehetett jutni. Többek között dolgozott mint ács, asztalos, kubikos, géplakatos. Munka legtöbbször akadt, magát a tábort is velük építtették az oroszok.

Erről a helyről került át egy másik táborba, Alsópatyra. Az előzőhöz hasonlóan, a magyar hadifoglyok itt is több ezren voltak erős őrizet alatt. Egy hónapig, amíg itt tartózkodott, a munka  segítette őt a túlélésben.

A harmadik tábor a sárvári lett. Nem sok idő múltán azonban innen is elkerültek, de most már csak a délvidéki származású hadifoglyok. Ez volt a jánosházai (Martonfa-pusztai)[25] fogolytábor. Az a körülbelül 400 ember (osztrákok és délvidékiek vegyesen) aki itt töltötte fogságát, már sokkal jobb körülmények között élt, mint ezt megelőzően. Az étel is bőségessé és rendszeressé, a bánásmód is sokkal emberségessebbé vált. Munka itt is akadt, minek folytán gyakran lehettek a táboron kívül, a diófásban. Álcázott harckocsihangárokat kellett építeniük. Eljött az októberi hónap, s a mind többet emlegetett szabadság végre valóság lett a számukra. A táborparancsnok búcsúbeszédében elmondta a távozó embereknek, hogy mivel most már a Japán elleni háború is véget ért, meg persze Sztálin elvtárs is jószívű, így mehetnek haza. A rezesbanda fújta a Rákóczi - indulót, a távozók utolsót tisztelegtek, ,,éljen Sztálin”-t kiáltottak, és elindultak. A szabadság azonban nem volt olyan egyszerű dolog akkoriban. Nagyapám nem is indult haza, Zentára, hanem először Nyárádra ment, s ott Csörgics Jánosnál töltött el néhány hónapot 1945 októberétől 1946. január elejéig. Ez idő alatt sem tétlenkedett, mert hiszen a háború szele itt is meglegyintett néhány házat, fészert, amit rendbe kellett hozni. Végre január 2-án az időközben odaérkezett öccsével, Vilmossal együtt indultak el hazafelé. Szegedről január 6-án érkeztek meg gyalog (!) Zentára. A viszontlátott édes otthon illata  azonban  nem is volt olyan élvezhető, mint azt gondolták! A háború ,,utórezgései” még tartottak. A visszatérő honvédeket  a kivizsgáló- bizottság várta, amely a zentaiak  esetében is Szabadkán székelt. Nagyapámnak  azonnal oda kellett utaznia. A kivizsgálás vagy három hétig tartott. Miután tisztázta magát, hazajöhetett. 1946 februárjától december 4-ig újra a családi házban élhetett, dolgozhatott. Ekkor azonban megkapta a behívót a Jugoszláv Hadseregbe. Másodszor rukkolt be: Muraszombatra, majd Zágrábba kellett mennie.

Az orvosi vizsgálatok során azonban kiderült a sebesülése, így némi idő múltán leszerelték. 1946. december 31-én indulhatott most már végleg haza, Zentára. Így ért véget közel öt év után  számára a világháború, majd a Jugoszláv Hadseregben eltöltött néhány hét.[26]

A XX. század mozgalmas korszak volt eleinkre nézve. Szinte minden generációnak jutott háborús élmény. Dédapáink, nagyapáink, apáink és mi, a legfiatalabb generáció is átélhettünk vészterhes éveket. A háborús áldozatokra gondolva lehajtott fejjel emlékezünk azokra az emberekre, akiknek ez a sors jutott. A túlélőkre pedig büszkéknek kell lennünk, hiszen megtették azt, amit megkövetelt tőlük a történelem, és el is beszélték nekünk élményeiket. Nem utolsósorban azonban a Hazának is büszkének kellene lennie immáron idős, de még élő fiaira. A hősök napja egy kicsit talán róluk is szól minden év utolsó vasárnapján.... Nekünk biztosan igen!

 

 

 

 

 

 

 

Recskó Szabolcs  történész-levéltáros

Felhasznált irodalom:

 

 

 

Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…I, Bp., 1999.

 

Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…II, Bp., 2001.

 

Dunainé Bognár Júlia - Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai, Szeged, 1996.

 

Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs., Bp., 1997.

 

Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - délvidéki magyar fátum 1944-45. I. Bácska., Bp., 1995.

 

Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai., Zenta, 2003.

 

Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-1945., Puedlo Kiadó, é. n.

 

 

 

[1] A Kt.3783/1942. számú dokumentum ( A m.kir.V.Gépkocsizó Vonatosztály Parancsnoksága ) igazolja a családfát a nagyszülőkig levezetve az anyakönyvi kivonatokkal. A dokumentumok  Recskó Béla őrvezető tulajdonában vannak. 1942 decemberében adták ki a 47.988/Elnökség. A.-1939.sz.HM. rendelettel kiadott Végrehajtási utasítás III.rész. 4.p.3.bekezdése alapján.

[2] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.

[3] Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II.világháborús hősi halottjai, 22. oldal.  Mészáros   Sándor történész szerint a Délvidéken már ápr.13-án a késő délutáni órákban befejeződtek a hadi események (Mészáros Sándor, Holttá nyilvánítva délvidéki magyar fátum, 1944-45. I.Bácska, 11. oldal )

[4] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.

[5] Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai, 27. oldal

[6] Uo. 48. oldal

[7] Dunainé Bognár Júlia - Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai. 15. oldal. Sztrinovics László századosról és Muraközi István főhadnagyról Recskó Béla őrvezető számolt be.

[8] Uo. 15. oldal

[9] Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, 303-304., 332. oldalak

[10] Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, 122. oldal

[11] Uo. 277. oldal

[12] Uo. 122-123. oldalak

[13] Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-1945., 75. oldal

[14] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése. Korhű fotók is  rendelkezésre állnak, a szakdolgozat terjedelme miatt azonban ezek közül csak néhányat mutatunk be.

[15] A biztonság érdekében az egyik félautomata pisztolyt a pisztolytáskában, míg a másikat a nadrágzsebében hordta. Mindegyik 12 golyótáras volt, egy töltény pedig a csőben. Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.

[16] R.Béla őrvezető szóbeli közlése.

[17] Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…I., 23. oldal

[18] Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra…II. , 10. oldal

[19] Dunainé Bognár Júlia - Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai., 106. oldal

[20] Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, 280. oldal

[21] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.

[22] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.

[23] Uő.

[24] Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, 299. oldal

[25] Magyarország a második világháborúban, lexikon A-Zs, 299. oldal

[26] Recskó Béla őrvezető szóbeli közlése.