Egy és Más

Rozella•  2020. május 1. 19:20

Szellők zenéje / Kosztolányi /



Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje

 

Szellők kísérnek mostanában engem,

szellők szavára száll az alkonyat.

Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,

szellők nevetnek ezüst éjszakán át

s csiklandva fricskázzák az arcomat.

Honnan repülnek? A hajam kibontják,

hozzám tipegnek észrevétlenül

s egyszerre lelkem egy fekete, halvány

szerelmes arcú szellőlányka karján

száll, száll, tovább repül.

 

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,

kitépik a párnát fejem alól.

Nyakamba fújva rántják ingemet le,

szikrát, tüzes port hintenek szemembe

s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.

A messzeségbe, szellők tengerére

űz olykor egy ravaszdi szélkalóz

és hogyha jázminos az este s holdas,

egy széltündérke űl könyvemhez – olvas –

s halkan tovább lapoz.

 

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,

lágy, altató, halk temetői dal.

Szellő a szerelem, szellő az élet,

a csók, a tűz szeles magasba réved

s a szende szél már szendergő vihar.

Üres levegő, kék ábránd a vágyam,

üres levegő szellőpalotám.

Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.

Virrasztva vacogok a kósza szélnél

s búcsúzó arcom halovány.

 

/1908/



Eltöprengtem ezen a versen ma, hiszen 112 évvel ezelőtt született.., tehát elég idős már ahhoz, hogy holmi vírusok ártsanak neki, és mégis: lám, csendes, szép szavával az időt -úgy hiszem- legyőzheti...:)




 

Rozella•  2020. február 2. 11:26

Variációk egy Apollinaire versre

 

Apollinaire: Búcsú

 

Az eredeti vers   - /Vas István fordítása/

 

Letéptem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott

E földön többé sohse látlak

Ó idő szaga hangaszálak

És várlak téged tudhatod

 

 **************************************************


 Saját átiratok  /parafrázisok/ :

 

Nyári változat:

 

Letörtem nézd e rózsaszálat

Szökik a nyár már sejtheted   

Téged többé sosem látlak

Időszagú rózsám vigyázlak

S várlak mindig érezheted 

 

Őszi változat

 

Szakítottam egy rózsaágat

Elleng az ősz egy illaton

Tudom szemem már sosem láthat

Ó rózsa időtlen csodállak

télidő jön s várlak nagyon

 

Téli változat

 

Téptem neked egy barkaágat

Elhal a tél és láthatod

Mit szemem itt már sosem láthat

barkaszagú időn bomló bánat

s én mégis várlak  jól tudod

 

Tavaszi változat

 

ébredő ágon arany szirmok

kezemben látod itt virul

mit nélküled én nem láthatok

idők szagát  inhalálom

s szívem téged várni tanul

 

 ...és még egy tavaszi utólag /02.11./

 

letépett ágon sárga szirmok

parány napok a kezemben

elégnek míg alvó illatok

s idők szagát belélegzem

terád mindig várni így fogok

 

 

 

Rozella•  2020. január 19. 19:39

"Trianon sokkja a magyar irodalomban" *



„Trianon sokkja a magyar irodalomban”*

 

Nem vagyok történész, sem irodalmár, sem tanár, sem költő, sem művész, sem orvos, sem lelkész, sem politikus…és még sok minden más sem, azok közül, akiknek dolga volt/lett volna/lenne az elmúlt száz év alatt a Magyarországot ért rettenetes traumát valahogyan kezelni: segíteni az embereknek kimondani, „kibeszélni”, feldolgozni, túlélni...,  de legalábbis megpróbálni megértetni őszintén feltárva, hogy mi és miért történt ilyen borzalmasan  kegyetlenül, erőszakosan és jóvátehetetlenül… Csupán egy vagyok azok közül, akik ide, ebbe a „lángoktól ölelt kis ország”-ba születtek; és akik bármilyen is most ez a haza a napjainkban, nem tagadják meg soha, nem rohangálnak külföldre, hogy jól fizetett székeikből még többet ártsanak és piszkítsanak a saját fészkükbe.

Magyar vagyok, lélekben és nyelvben, és az is maradok. Nem akarok identitás nélküli világpolgár lenni, magyar akarok maradni, amíg élek, mert ehhez jogom van. Képes vagyok átérezni, milyen fájdalom az, ha valakinek a szülőföldjét, a hazáját húzzák ki a lába alól… Szerencsésnek érzem magam, hogy én itt élhetek, és nem az egykori önmagával határos országunk valamely elcsatolt részén. Trianon traumája ma is jórészt feldolgozhatatlan, kimondhatatlan, és felfoghatatlan. Sajnos a világ számára is az. Európa / értsd: a fejlett nyugat/ számára pedig ma már tökéletesen érdektelen...

Az elvakult globalista elképzelések és törekvések az európai bürokraták íróasztalai mellett, többnyire a globális pénzvilág nyomására születnek, minden más felfogást, törekvést a saját vélt, vagy valós érdekeik miatt az erő pozíciójából lesöpörnek. Ismerős helyzet.

Magyarországnak egészen mást jelent a Nemzet fogalma, mint sok európai országnak. Ezt is látni kéne. Mert a magyarok egyharmada(!) ma más országokban kénytelen élni…Szétszórattunk. Nemcsak Trianon miatt, de végső soron a Trianonig visszavezethető következményként. Ám ha Magyarország 1920 júniusában nem írja alá a megalázóan mai napig „békeszerződés”-nek csúfolt diktátumot, akkor ma már egyáltalán nem is létezne Magyarország..! Eljutottunk végre 100 év alatt oda, hogy történészek ezt már nyíltan ki merik mondani.

Idén ’Trianon’ 100 éves évfordulója van. /az is elgondolkodtató, hogy a magyar nyelvnek száz év óta nincs igazán a közbeszédben egységesen elfogadott másik szava erre a nemzetnyi tragédiára, de azt 15 millió magyar tudja, bárhol is él a világban, hogy ’Trianon’ nekünk nem egy francia helyszínt jelöl…

A kimondhatatlan veszteség a magyar irodalomban is mély nyomokat hagyott és ez a téma, mint egy hánykódó kísértet hajó a tengeren,  sodródik benne azóta is… Nagyon sok vers, novella, és más műfajú alkotás született. Mivel irodalmi honlapon vagyunk, a számos korábbi tanulmány, cikk, esszé stb. közül - ami Trianonnak a magyar irodalomban való megjelenésével és ennek  hatásaival foglalkozik-, ajánlanék  néhányat mindenki szíves figyelmébe, - amelyekről én úgy gondolom, hogy ma is érvényes mondandójuk van.

 

 … és végül egy kérés: Nem szándékom Trianonról és következményeiről semmiféle vitát generálni,  aki ezt szeretné itt kiprovokálni, kérem ne fáradjon! Ha valaki netán verset hoz, most vagy bármikor az emlékév során, tegye csendben, emberi méltósággal.

 

Egy verset hoztam én is, Áprily Lajos erdélyi, magyar költő tollából:

 

A legyőzöttek strófája

 

Multunk gonosz volt, életünk pogány,

rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:

jó, hogy nem ültem győztes-lakomán

s hogy egy legázolt néphez tartozom.

 

 

A címhez kapcsolódó témában pedig pl. itt olvashattok:


http://konyvkultura.kello.hu/konyvkultura/2014/06/trianon-trauma

https://mult-kor.hu/20110604_trianon_sokkja_a_magyar_irodalomban

http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/16215/1/tiszataj_1996_006_068-074.pdf

https://montazsmagazin.hu/szettoeretett-a-magyar-fajdalom-es-remeny-versei-koenyvismertet/

 

*a bejegyzésem címe egyben az egyik tanulmány címe is

 

 

 

 

 

 


Rozella•  2019. december 7. 19:18

Egyedül

 


Egyedül 

(parafrázis Babits Mihály: A lirikus epilógja c. versére)


 

Csak én vagyok itt e versben egymagam,

bennem kezdődik el minden sorom,

s bennem is végződik, ám hogy szavam

a mindenség küldte, azt csak álmodom. 

 

Nem tudhatom mi van rajtam kívül még?

Hol kezd a vég, és hol érhet a kezdet

véget?  Szándékkal zárt be ide az Ég,

s mint dióban a bél, vaksötétbe nézek.

 

Kutató lelkem egy apró rést talál,

azon át lövi szép vágyak nyilait

célt tévesztve, be, szívem közepébe.

 

Börtönöm foglyaként élek immár

alfától omegáig; és az út tanít

egyedül menni a Mindenségbe.


 **********************************************************************************

 

 

Babits Mihály: A lirikus epilógja

                       

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

 

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?

Vak dióként dióban zárva lenni

S törésre várni beh megundorodtam.

 

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,

Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

 

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

 

Rozella•  2019. október 14. 20:46

az utolsó dínó


az utolsó dínó

 

az utolsó dinoszaurusz is

kihalt belőlem

pedig én megtettem

mindent hogy megmentsem

tanú rá az égbolt

szelíd növényevő volt

nem vérengző fajta

a teste éjjelente bomlik

nappal a hegy eltakarja

mégis kiszárítja a nap csontig

lábnyomából mély tó lett

szép lassan keletkezett

míg összegyűlt benne

cseppenként megkövülve 

a múlt minden könnye

 

az utolsó dínó nem szenvedett

talán élhetett volna még

a szívében kis süsü repkedett

s ő csodálta mind az egy fejét

őt siratom vagy talán magam

már én sem  tudom

inkább örülhetnék

minek is szólna rekviem

hisz lett egy saját tavam

senkinek nincs ilyen

mi elnyeli a szavam

csak az utolsó dínó

visszhangozza még

padam  padam  padam …




https://www.youtube.com/watch?v=8ffitbOQ4aE

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom