Re-kreáció

  

Furcsa

 

A szó bennem mint rőzseláng pattan,

szikra hitem elég, csak pillanatnyi

sóhajok hangolnak csönd-kánonban,

s tenyerem érzi, az idő zsebei

 

lyukasak, kezed fészkét sem találom.

A múlt karján hologram karperec,

szívemen rejtve fekete medálom

hordom, - furcsa, fénytelen amulett.

 

Nekem mégis úgy ragyog, mint szeplő

a hold kaján arcán, amikor nevet

a világon s még Istennek is tetsző

 

a két igásló kik húzzák a Göncölt

lassan, hisz halált senki nem siettet,

csak az élet: jött, látott, győzött, .. és ölt.

 

(pillanatnyi, pattan, tenyérbe, kánonban, zsebei, furcsa, szeplő, igásló, perec, siettet -  fórumban megadott szavakkal)

Csapra vert farsangi versike,  22’-ben  - II.

 

„ Itt a farsang, áll a bál ...”

az almafánk is fánkot zabál,

szem a mákkal összebeszél,

hetet havat hord szét a szél.

 

A 22-es csapdájában,

körbetáncolnak a szavak,

elmászik a csigaházam,

tágulnak a mitérfalak.

 

Fényevőknek van fénylepény,

kaphat minden kemény legény,

mellé lyukas sajtlekvárt,

tátott szájba száj-cipzárt.

 

Hód-torlaszt épít a falu bolondja,

sebaj egy mű-hód hamar lebontja.

Elő a szondát, fújja meg ki bátor,

s fizetetlen csekket 22-t számol.

 

Hűha! Sült-galambos a lehellet,

közben a fiastyúk megint megellett,

így lett új kiscsibe, huszonkettő,

 tyúk lesz az is mind, ha felnő.

 

Farsangi fakutya kergeti a fanyúlt',

a kurtafarkú malac meg épp kitúrt

egy gombát,  22 méter mélyen,

trágyázva hevert egy padlásszegélyen.

 

A szerelem hóhér, gyorsan kivégez,

nem hiányzik más idén, csak még ez:

’Setét Lajos’ vár, + 22 setét verem,

igyon aki szomjas, versem csapra verem!  :)

Tükör-/kép/zelet/

 

Csillagrendben sorakozik az idő

tegnap-galaxisok holnapra sehol…

Szívemnek ütköző nagy, fekete kő,

ami marad, csak szálló, szürke por.

 

Kis csigaházadat gyorsan kinövöd,

füledben pár szó muzsikál csupán,

s mire mind a hét lakatot feltöröd

elszáll a varázs, mint pára eső után.

 

Szemem előtt pár pillanat elsétál.

Tudom, bennem születtek.. Ennél mi több?

 Tengerkék homályt fényévek rejtenek.

 

Messze fut az út, fontosabb a célnál...

apró jel villan, mégis ez a legtöbb:

tükör-önmagamban önmagad sejtheted.

 ( játékon kívül,- szonett fórumban pár napja megadott sorvégekkel...) 

 

Mólón

 

Mint visszarántó, láthatatlan kötél,

hol enged, hol szorít, s ha lágy a ringás

andalít,.. jön a megadó bólintás,

ami egy néma tagadással fölér.

 

A múlás örök, ám élni ösztökél,

hullámok hátán élvezett vad siklás

örömét nyújtja; de máshol a sziklás

ormon serkenő fű is lehet kövér.

 

Csónakom kikötne most ott a mólón,

már nem érdekelné semmi járvány,

hálát adna a léktől kapott bajért,

 

ha rákiáltanának gúnyolódón,

hisz látta, hogy víz alatt a sárkány

- a nád-faló -, csak tetteti, hogy alélt..

 

 

/a szonett-fórumban megadott sorvégződésekkel /

 

 

Álhír

 

Komor kontúrját felfesti az alkony,

napszínek szikráit szórja szét az éj,

lomha neszek bújnak meg a balkon

szegletén, a hold vöröslő szeszély.

 

Fénypettyek cikáznak a kerti lámpán,

felhőkig kergetik a nyár melegét,

ámulnak az ősz készülő kabátján,

tarkaság veszi át a zöld szerepét.

 

A reggel álmos, nem keres papírt,

csak jeleket küld, miket szállít a füst

hozzád, csillag-távolokat bejárván

 

hozza-viszi  az érthetetlen álhírt:

levélrezdülésnyit ér a nyár-ezüst,

és elröppen a test a lélek szárnyán.