Átirataim-2. "A lírikus epilógja"

 

Babits Mihály:

A LÍRIKUS EPILÓGJA

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

 

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

 

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,

csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

 

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 *******************************************************

 

/... és a fenti  Babits vers szabad evokációja…/

 

A gondolat, ha egyszer verssé avanzsál,

koponyabörtönéből kiszabadulva

gyakran tiltott szereket használ,

és amit tesz, olykor talán durva,

 

de élvezi a szabadságot, elröppen,

ha kedve tartja vulkán tetejére,

akár tengerfenékre, sőt, kiköthet közben

lakatlan szigeten, - társakat remélve.

 

A vér nem válik vízzé soha, mássá

nem lesznek az egyszer leírt sorok,

ahogy törpék sem nőhetnek óriássá,

Gulliverről én bármit is gondolok;

 

de ha egy érzés, mint gombóc forrva nő,

fazékból kidagad, már nem szorítható

kordonok közé, hatalma csak egyre nő  

a vers fölött,  hiába az összes többi szó…

 

Öngyilkos drónok röppennek a szívből,

más gondolatot megsemmisíteni bárhol,

parancsra indulnak egy rejtett reptérről,

s mielőtt robbannak, verssé válnak párszor.