Róza szóbazárja

Szabadvers a célszerűségről

 

Az elefánt okos állat. Ritkán hagyja el élőhelyét.

Nem jár porcelánboltba. Ha néha mégis betéved,

(habár erre nincs kimutatható ok),

azonnal keresgélni kezdi a meissenit, a kínait,

a zsolnayt, a hollóházit, a herendit, főként azokat,

amelyekre felfelé álló ormány van festve.

Afrikában a sztyeppén, de leginkább a dzsungelben

ugyanis égető szükség lenne e tárgyakra,

mivel abszolút célszerűen más-más napszakokban

és mindig más célokra  használhatnák...

Például egy herendi teáscsészével

remekül tudnák locsolgatni egymást a hőségben,

az eozinos Zsolnay vázával pedig

boldogan ajándékoznák meg az anyákat

a bébik lampionos születésnapi partiján;

A kínai porcelánokat hangjelzésre használnák

-szép csengésük miatt-, mikor össze kell hívni a csordát.

A meisseni készlet kiváló lenne azon ünnepi alkalmakra,

amikor sikerül elmenekülni az orvvadászok elől.

 

Mivel az elefántok okos állatok,

hamar rájönnek, hogy a porcelánboltban semmi sem ehető,

egy csomó termék amúgy is hamisítvány,

(ez abból is látszik, hogy lefelé áll a ráfestett ormány),

vagy holmi silány sorozatgyártás végterméke…

Az elefántok már csak ezért sem járnak porcelánboltba,

mellesleg genetikai okok miatt

nem is tudják megkülönböztetni a porcelánokat egymástól,

mert ők sajnos született porcelántévesztők…

Ezért aztán, ha mégis rituálészerűen betévednek

gyorsan összetiporják amit csak lehet,

majd elégedetten trombitálva, kecses léptekkel

visszatérnek eredeti élőhelyükre.

 

 

(…Még egy adalék a célszerűséghez: Egy árverező cég vezetője mesélte, hogy egy hagyaték átvizsgálása céljából az örökös lakásában jártak. Nem sok minden eladhatót találtak, viszont távozáskor észrevettek egy vázát az egyik sarokban. A váza egy gyönyörű, nagy méretű, Zsolnay porcelán volt, - mint kiderült, amikor a ráragadt kosztól sikerült megtisztítani. /becsült értéke is több százezer Ft./  Ezt a tárgyat nem kínálták eladásra, mivel roppant célszerű funkciója volt: az ajtó kitámasztására (!) használták évek óta. A történet valós. )

 

 

Fogadalom

 

Szemlélődni mindig szerettem.

Végigkóstolni, amit csak kínál…

Sose verekedtem, inkább mérlegeltem,

mert lényegében békés a természetem.

 

Ám ha még egyszer galádul megcibál,

belém rúg, provokál, vagy kikezd velem,

érzem, kifordulok teljesen magamból,

elhagy a kétkedés is: vajon helyesen teszem?

Elszántan és hangtalanul két vállra fektetem,

... az erősebb én leszek, nem lehet veszítenem!

 

Mi volt az utolsó csepp, nem lehet majd kideríteni,

de pontosan tudom: vége lesz!

Magamban többé nem kételkedhetek,

ha mégis megpróbál kiteríteni...

( változatlan formában felhasználandó szavak: megcibál, kétkedés, kiteríteni, hangtalanul)

 

A ZENergia...

 

Hányszor hallottam, mégsem értem,

hogy „ a ZENergia nem vész el, csak átalakul...” 

Ha így van is, mivé? Anyaggá válik, fénnyé, 

netán semmivé manifesztálódik?

Hullám lesz, vagy örök rezgés, 

felhő-csendek cseppje egy virágon, 

avagy ZENe és ritmus, mennydörgő ég, 

grafit-szivárvány színes égi vásznon,?

Csillagmező egy albatrosz szárnyán, 

néhány akkord akusztikus gitáron, 

talán egy épp elúszó gondolán…?

 

Ki tudja hányszor hallhatom még

a ZENergiát adó napfény dalát

és a Holdra a végén... jut-e még energiám? 

Miért van, hogy olyan szabadon árad 

a hang, fehértől feketéig a sors-szimfónián? 

Egyszer talán mégis megértem, 

amit a mindenség üZEN, mielőtt átalakulok,

vagy eltűnök a semmiben és elveszik

minden szín, elszáll, mint hangok a zongorán 

s a szférákba olvad a ZENErgia… túl korán…

 

 

(akusztikus, vész, albatrosz, energia, akkord, minden,  fehér, szimfónia,  fekete, csillagmező,) 

Nem érthető

 

Nem tudom, mit érezhetett,

a hegymászó, ki teljes szív-melegét,

felcipelt álom-terhét a csúcson letette

s visszatért újabbért, még aznap este.

 

Csodáltam mélytengeri búvárt,

bámultam a vízben rejlő, élő kincset,

a tenger ölelésében szinte eggyé vált vele,

aztán felszínre bukkant újra, nélküle.

 

Láttam suhanni bátor siklóernyőst

végtelen kékségben, könnyű madárként

repült a szélben, önfeledten, szabadon

s mikor földet ért, valamit fönt hagyott, tudom.

 

Néztem a festő kezét, még csak rajzolt,

elképzelte a teljes kép minden részletét

és szemében láttam, - nem tudom miképp -,

a még el sem készült kép összes színét.

 

Figyeltem a régész izzadó homlokát,

ő látta már akkor, amit még senki más,

tudta, múlt-pillanat amit az idő alól kiás,

nem tudom ő mit érzett, de én a csodát.

 

Átéltem egy táncos minden mozdulatát,

megszűnt a külvilág, csak szépség és ritmus élt,

teste minden sejtje a zenével összeolvadt,

nem tudtam, hogy a lélek is így táncolhat…    

 

Olvastam költők elvesztett s megtalált verseit,

mik percek alatt ezer évek felett szálltak el,

összehordták vizek, hegyek, szívek kincseit

s megfestették szavak színes ecsetjeivel.

 

Nem lettem hegymászó, búvár, vagy festő,

nem kutattam múltat, ernyőn sem szálltam sosem,

 szivemben egy táncos él, - tudom, nem érthető,

... még költők sem értik meg… azt hiszem…

 

https://www.youtube.com/watch?v=zCaWQmNJEa4

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem kéne…

 

Nem kéne lopnod, amíg önként is adom,

legyen tiéd is a szavam, a gondolatom...,

de ne hamísítsd, ne másítsd, ne rontsd agyon,

mert hazugságod nem lehet saját szabadalom.