Róza szóbazárja

hmmm…

már  nem akarom olyan  nagyon

nagyon  régnek tűnik és  kétszer

kétszer  is meggondolom  minek

minek  kezdjem újra mikor  érzem

érzem  hogy nem akarom ami  volt

volt  mindig új és lett belőle  régi

régi  hitek helyett  jönnek  újak

újak  de én a régi maradok  tudom

tudom  már nem lesz olyan  semmi

semmi nem fáj ha nem akarom  csak

… csak a semmi változik olyan nagyon…

Tartja még a gyökér...

Vén fa révül a folyó partján,

lecsüngő karok ernyednek a vízbe,

ősz húrjait halkan pengető szél

néz szomorú, fáradt szemébe,

vígasztalná még lágy, őszi dallal,

de az öreg fűz már alig hallja,

aranykupolás, bús koronáját

pergő levélkönnyel siratja.

Teste még egyszer, utoljára

megfürdik a süllyedő fényben,

tekintete ég-tükörre téved,

elámulva a saját szépségen.

Sosem látta még így önmagát,

árnyéka most semmit nem takar,

törzsét tartja még a gyökér,

de élni hiába akar…

Egészen közel zúgnak a gépek,

múlást kongat az utolsó óra,

élete fölött már döntöttek,

s végül sikoltva lefoszlik róla

a szél búcsúdala s a mélybe hull

-mint összegyűlt fájdalom-,

gyűrűibe préselt százéves magánya,

… nincs irgalom…

/... ezt nem akartam megírni… de a Fák pusztítása úgy látszik megállíthatatlan...  Nincs az a kerítés… :( /

’Valahol Európában’…

Fényhez szokott szemek,

látásra születettek, mégsem látnak,

folyton mozgó szájak sorsról, 

jövőről, hibákról prédikálnak,

gőgös, sötét okoskodással

folyvást filozofálnak, 

mondják a meséket  egymásnak.

Valahol Európában 

kissámlira állva messze néznek,

tipró lábaikhoz már fel nem ér

a hegyekből vajúdott egér.

Észt osztanak a nagy semmibe,

- néhány próbát igazán megér -,

majd ’szarva közt a tőgyit’ telibe…

hátha a lyukas zsák mégis telíthető,

s a zagy is gyorsan szétteríthető

lehet majd hamarosan bárhol…

akár tízezer utcában,

vagy templomban, iskolában,

’valahol Európában’…

'Bátor', új húrokat pengető észlények

sokasága vádol, ám lepereg rólam,

mint százéves fáról az őszi levél,

Nem foghat rajtam átok,

nem ölhet meg ostoba háború,

amit valahol valaki kiagyal,

nem hat rám előre kikevert méreg,

kemény fából vagyok és magyar,

(pengető, vádol, semmibe, fűzfakéreg  szavak felhasználásával)

sok rét

sokrét hajtott

 origami sorok

okokat benne ne keress

cipőmben járó nyomok

hét réten át

figyelem követem

a mélyből magaslesen

futóhomok akácillatos

vadhajtás vagyok

elég ha szelíd az éj

tipeg a hajnal tűsarok

kopog erdő mesél

csillag énekel

nekem zenél

szél hajtogat szét

pár lombos nyárnapot

origami létállapot

ruhám sincs csak

hajtogatok itt valamit

most színes papírlap takar

összegyűrhetsz sokrét

hajtogathatsz

majd úgyis kivasal

a nappal

 aki akar

Nyár-etűdök

Nyár-etűdök futnak halkan

a billentyűkön, még elandalít,  

bár néha élesen belehasít

egy-egy disszonáns hang,

lassan változik a dallam..

Háttérzene, nem figyelek rá,

észre sem veszem, csak élvezem,

azt játszom, hogy ez egy új játék

s lehunyt szemmel is megtalálom,

hol is lehet az a szív-tájék..

Zene szól, szabályos, szép ütem,

itt lüktet még a nyár bennem,

 azt hiszem kéne, hogy fájjon,

 nem értem, miért nem hallom

- már vagy még - a fals hangokat,

talán hirtelen megsüketültem,

hiába várom felkészülten,

szemenként ízlelgetve amit 

bőkezűen nyújt az öreg szőlőtőke.

Fürtökben csüng rajta a mézízű béke,

s belém kóstol a múlás finom zamata,

de nem fáj, érzéstelenít az íze, az illata,

közben háttérzenét közvetít a táj,

tudom, már az ősz is ezt hallgatja …

Így kell lennie, mikor elhalkul a nyár,

mikor csak az fáj, hogy nem is fáj…