Róza szóbazárja

Bolond álmodozó...

Bolond álmodozó - mondják nekem,

bár tudom, nem vagyok egyedül,

az áprilisi tavasz ébred velem,

hallgatom éjen átszűrt csendeken

ahogy lélegzik a föld, és azt is,

mi múlik a szívveréseken.

 

A fűben kis százszorszép-galaxis,

benne virul az élet színes meséje,

belesző engem is a cselekménybe,

mosoly és könny is eljut hozzám..

Felhőfodros csillagszoknyám gyorsan

magamra kapom, és máris indulok,

 

de azt hiszem nem én lépkedek mégsem,

csak az út visz, és ő tudja mi a vége.

Rábízom magam újra a fényre,

hagyom, hogy bolondosan és szabadon,

itt és most, ezen a tavaszon is,

- ahogy eddig tette-, navigáljon kedvére.

 

Kertmesék -1.

 

A gyep réme a pongyolapitypang

(gyermeteg nevén gyermekláncfű),

egész kis hadsereg, és csatára kész,

persze a földjéhez a végsőkig hű.

 

Rigótábornok rohamot vezényel,

a fűnyírótank tele, indulhat a csata,

de nicsak, a csatatéren ki ebédel?

Madárseregnek jár ez a lakoma!

 

Mi egyiknek bánat, a másiknak öröm,

a pitypangok sírnak, de a madár örül..

Miért van ez így? A fejem nem töröm,

tán ez a kert rendje... körülbelül.

 

 

szívszerész

 

élesebbek a kontrasztok

rávetítődnek bújó bohém levelekre

a tavasz új alkony-színeket is hoz

ideszórja a földre s én választhatok

közülük de mindig a szerelemre

szavazok ha megkérdez a hajnali nap

jó úton jár tudom új erőre kap

mint lassuló szív a friss levegőn

végre nem felügyeli titokban

a fáradó morózusan szigorú ész

csak dobog lüktet egyre jobban

míg megszereli egy szívszerész

 

 

 

 

banben-ban

 

én bízom a madarakban

a fényben csicsergésben

és bízom a rejtőző vadakban

erdőlombban virágillatban

bízom minden szelíd őzben

ahogy repülnek a magasban

bízom a tavaszban nyárban őszben

a tovább-ragozhatatlan banben-ban

végül de nem utolsósorban

bízom abban az utolsó versben

 elmondja majd helyettem csendben    

amit nem mondtam el soha  a többiben

 

 

Mágia

 

Csillagmáglyák fényébe olvad

az éjszaka lángoló tűzzománca,

misztikus képein az idő,

feléled, a Hold és Föld románca

mintha itt, csak karnyújtásnyira

volna.., el mégsem érhető.

 

Ha tehetném, úgy őrizném meg

lobogását, mint vesta papnő,

ki egykor a szent tűzre vigyázott,

áldozatát az égnek felajánlva

lelke mélyén parázslott a titok,

élete varázslat, asszonyi mágia.

 

Önmaga izzását eloltotta ,

a Naptól kapta földi küldetését,

s ha álmait a hajnal fényei elérték,

emlékeztették a fogadalomra.

 

Ha megmutatná, hol az a szentély,

melynek mélyén még ott ragyog

az éj homlokán a legszebb diadém,

felszítanám ősi parazsát az égen,

őrzött tüzéből születnék meg

újra, csillagok ölében.