Róza szóbazárja
Ez a Nap még mindig ugyanaz
Ez a Nap még mindig ugyanaz
Lassan tovább lapoz az idő,
nyitott könyvében kész az új fejezet,
teleírva zsongó, őszi fény-szavakkal,
színekkel, aztán lapoz megint, - amint lehet,
… és furcsa, de soha semmit sem marasztal.
Teheti, hát el-el jászik egy pillanattal,
tudom, most is éppen az a nyár van,
ami nincs már sehol a naptárban,
csak szeptember falaz még neki,
amíg itt jár-kel köztünk álruhában.
Homlokomba hulló, régi
aranybarna tincseim most felidézi,
mert ez a Nap még mindig ugyanaz
aki látta már ezerszer, s így átváltozva
sem unja, mosolyogva nézi,
talán csak saját fényét keresi rajta,
mielőtt újra elborongna,
hiszen érzi, én megőrzöm neki
a fénytelen őszi napokra.
Örökbe fogadott
Örökbe fogadott
Őszi szoknyájában a nyár
itt hintázik még a fákon,
selyme beleng a naptárba,
ki-be-röppen lepkeszárnyon.
Egy vén fenyő ringatja
sok kis toboz-gyermekét,
levél-aranyak közt mond
nekik örökzöld mesét.
csendben hallgatom én is,
kitől a nyár anyát lopott,
érzem, igazzá vált mégis,
engem is örökbe fogadott,
szeret ez az ősz, és ez a fa,
nem hagynak itt ajándék nélkül:
mint napérlelte szilva hamva,
emlékeimre az ég rákékül.
Óráról órára
Óráról órára..
Hol van már az a kalapos vekkeróra,
ami felcsörgette a hajnalt a mához,
vagy virrasztásra úgy dőlt rá a hangja,
mint ki valamit végre elhatároz.
Siket lett a nap, félvak szelek fújnak,
az alvó múlt most fordul másik oldalára,
középsőt mutat fel a horizonton túlnak,
javában tart még ezredéves álma.
Óráról órára nyúlnak a távolságok,
a végtelen lelassul, de felgyorsul a világ.
Tényleg a föld dübög, ’nem én kiáltok’,
(Attila is hallja, de nem fog rajta átok..)
s egy számlapról valaki néhány órát kivág…
Kíméletes gyilkos, dallam-riasztás a mából,
nyakam riadva roppan, hátizmom megfeszül..
Okos-óra, nem vár kakasszóra, palánkról
egy álmot megint magához int, - a többi átrepül.
Átverések
Átverések
Te vagy a vadász, mert nálad a puska,
máskor meg támadó vaddá változol,
farkas leszel, aztán védtelen Piroska
ha úgy akarod…Játszol színházat nekem,
hát legyen okoska, de összes álcád, maszkod
- hiába váltod naponta - túl jól ismerem.
Ne keress újabbat, mert úgyis lemállik,
meztelen küzdelmed azzal a ’másikkal’
szemtől-szemben, kétséges mindhalálig…
Könnyedén behúzhat még neked is párat,
bokszkesztyűs kezével a feltuningolt világ,
testi sértésért persze ellened emel vádat,
és nem segít rajtad már sem dörzsölt ügyvéd,
sem felebarát.. Idd fenékig a csalódás poharát,
de ne vágd ki azt a fát, őrizd a fülemüle füttyét,
megbeszélheted -ha akarod még- önmagaddal,
hogy hajszálon múlt mindig csak a másképp,
de a lehetett volna most már nem vigasztal.
Ne is keseregj, felejts csak szép csendben,
s ha nem megy, nekem csak annyit mondj:
„.. nincs semmi baj,.. minden rendben…”
s hogy átversz, majd én is elfelejtem.
A csóró
A csóró
Végre meg kell írnom egy lendülettel
- régi adósságom úgy nyomaszt engem -,
mért’ vetélt el sok várandós szonettem?
Helyette unokám lett, s ez így rendben.
Korzóznak évek, őszök jönnek-mennek,
néha rám szegeződnek versnek látszó
tárgyak,... s kezeket fel az értelemnek!
Esőben tisztul, frissül pár mohos szó,
mint felhőkből lelógó lódenkabát,
- divat a retro, ráadnám a mára -,
de nem éleszti már fel a nagypapát.
A kicsi, ha felnő, tán megbocsátja,
most nem érti még, a vers lopott idő:
jelenből csórom, mégsem büntethető.