Róza szóbazárja

Tavasz-ruhában

 

Hozta a novemberi szél, hópiheként hull elém

az üzenet, de amint a pelyhek hozzám érnek,

hirtelen olvadnak el szívem peremén.

 

Itt bent csendesség, kellemes meleg van,

csak kívül dörömböl már hangosan a tél,

mutatva, hogy kemény és hajthatatlan.

 

Döntöttem. Sajnálom, nem engedhetem be,

tudom, jeges karjaival rögtön átölelne,

 dermesztő, örök álmot lehelne rám.

 

 Menjen máshová fagyasztani! - mondanám,

de ha elköltözik, azt sem veszem zokon,

valahol messze még hasznát is veszik.

 

Ha megértőbb volna, talán megmutatnám,

lássa, ahogy szívem épp átöltözködik,

s milyen jól áll neki szép, tavasz-ruhám…

 

Kalendárium

 

Belém ír az élet, mintha naptár lennék,

s néha csak úgy hipp-hopp kiradíroz,

nem kell se toll, se ceruza, semmi kellék,

szeszéllyel megteszi, mikor hazardíroz.

 

Mit tehetnék, legjobb, ha ráhagyom,

markában vagyok. Nem kutatok már

titkok után, belebotlok úgyis, jól tudom,

minden kör mindig önmagába zár.

 

Mióta létezem, tán örök-naptár vagyok,

tele hétköznapokkal, olykor ünnepekkel,

bár kitéptek belőlem jó pár napot,

én  nem lapozok vissza többé senkivel.

 

Évezredes magányom mint küldetést 

vállalom, így vagyok hozzád igazodó,

mert mi lettünk ketten az álom és a való,

de a kettő egy lapon sohasem található.

 

Megjelöltek születések, „örökzöld” szerelmek,

arannyal, pirossal, feketével jeleket hagytak,

áthúzások, újratervezések.., kellett hely a szürkéknek,

s közben a legszebb kékek is belém íródtak...

Mikor lesz az utolsó bejegyzés, nem tudhatom,

ma még lapozható az idő, előre és hátra,

néha örökkévalónak tűnik egy-egy pillanatom,

de öröknek hitt szerelmeknek nyoma sincs mára,

mégis múlhatatlan a csendek hangja bennem,

 illatok, ízek, dallamok holdfázisokat követve

égre írt fényjelekké válnak a végtelenben,

 s én magamba másolom, hogy megőrizhessem örökre

 

 

   

pohárnyi mámor

 

koccints velem

ma ünnepelni volna kedvem

mindegy hogy mit tán csak hogy élünk

kicsit felejtsük el hogy itt

mit lehet és mit nem

szabad fényt látni az őszben

épp ebben a vándormadár-időben

szállni fönt ék alakban szeretnék

veled repülni egy jó csapatban

hogy érezzem a szabadság levegőjét

az ellebbenő ősz-illatban vagy itt

a bor bíborában is alkalmasint

mert kell az a pohárnyi mámor

alig pár korty a nyár poharából

és megint gyorsan eljön karácsony

mikor szívemben ünnepre terítek

álmainkat összeterelem leültetem

szépen az asztalunkhoz mindet

boldog család leszünk s ők a sok gyermek

megbontjuk kedvükért

a selyemfehér szalagos csendet

és ahogy most nevetni fogok újra magamon

azon hogy csak színes kezű kontár vagyok

mégis az égre mázolhatok egy képet

s egy kék dobozban átnyújtom neked

 

mert ma ünnepelni volna kedvem

és nem kell rá okot sem keresnem

életem miattad is szép ajándék

de kicsit még ne bontsd ki várj még

s csak úgy a semmire  koccints velem

 

 

Visszatérő dallam

 

Nekem mániám a kedves, szelíd ősz,

szeretem amikor nálam elidőz:

átmelegít, széppé színezi napjaim,

velem dúdolja kedves dalaim,

 

de az ősznek is van egy mániája,

rájöttem rég a rejtett turpisságra:

titkon megnyitja az ég csatornáját,

és levezényli az eső szimfóniáját.

 

Engem elandalít a különös zenével,

hogy azután szinte észrevétlen

ő is kedvére elmerenghessen

múlt szerelmein, s újat is keressen.

        

Legyen hát, rajtam ez nem múlik,

bár némely tétel túl hosszúra nyúlik,

képzelet szárnyán elszáll a szélben,

visszatérő dallam, rezgő, őszi levélen.

 

Csakazértsem!

 

Csakazértsem írok az őszről!

Se néhány sort, se sokat.

Megfeledkezem az időről,

ne susogjon múló perc-lombozat!

Csakazértsem színezem át a tájat,

a természet majd úgyis megteszi,

a nyarat illúzióvá festi a bánat, 

és csakazértsem fog nekem fájni!