Róza szóbazárja

Olyan nincs …!  :)

 

Most, így fűnyírás előtt

kellene nagyon az energia,

habár végül is, én csak tolom,

neki kell nyírnia…

Banán és zabkása volt az ebéd,

/ma nem volt kedvem főzni/,

tán elég lesz a kert fűhadseregét

mind egy szálig mégis legyőzni?

De mi van, ha nem megy mégsem?

És mit szól majd hozzá a rigó?

Már hallom is, „Olyan nincs kérem,...!”,

Mert neki most kell a terített asztal,

… és nem érdekli őt az ebédem... :) 

Helyettes csók

 

Heves napokkal forrófejű szél felesel,

vitájukat már nagyon unom.

A felhőket is gyorsan átfutom,

mit írnak…  Más nem érdekel,

amíg az ég bermuda-kék szeme

megakad virágos ruhámon,

messziről felém nyújtott keze

belesimogat a friss zöldbe, s kicsit

ott felejti egy orgonaágon.

 

A csélcsap április megnevettet,

bókol egyet nekem is, elém áll,  

arcomba fúj egy szösznyi verset,

kisöpri vele a rosszkedvemet,

aztán könnyedén felkap ölbe,

mint egy fehér szirompelyhet.

Menyasszonytáncba visz,

csókolgat, a fényben körbeforgat

na hisz..!  Utána újra lelép

hamar, mire eljön a holnap,

már valaki mást akar,

nem lesz hűséges hozzám, tudom.

Helyette holtig hű múzsám csókol

homlokon  - amikor én is akarom.

 

/04.13./

valahol valamikor…

 

valahol valamikor  

elvesztem a tavaszban

senki nem keres már

rég lemondtak rólam

csordultig üres a pohár

de meglepő és szokatlan

ha emeled mégis tele van

hát 'gondold meg és igyál'

a dal kifogyhatatlan

mindig marad pár szólam

az esték csendhangjainál

messze áradó akácillatokban

sírva vigadnak májusok

most hozzájuk indulok

hogy megkeressem magam

halhatatlan pillanatokban

odakísérnek kis széletűdök

terítetlen asztalokhoz s én leülök

a még rám mosolygó szavakhoz

 

/ valahol valamikor majd.., de most mennem kell, vigyázzatok magatokra, el ne vesszetek a tavaszban…:)/

 

Kertmesék 19/2

Csak a fény számít

 

Ma nem írok verset, - ez nem is nehéz,

kimegyek inkább a kertbe, metszeni,

a rózsabokor már túl szúrósan néz,

talán sosem fog engem megérteni.

 

Azt hiszi, egyszer elér a napig végül,

ki tudja, fáj-e neki, ha visszavágom?

Ég felé tekintget, tavaszba szédül,

ó, ez csak afféle sárga-rózsa-álom…

 

A metszőollótól mégis megszépül,

új hajtásait hamar, boldogan kibontja,

és remekül megvan a verseim nélkül,

hogy múzsa lett belőle, föl se fogja…

 

Csak a fény számít, a méhek, a lepkék,

a kert, a neki biztonságot nyújtó otthon,

a csöndben keringő csillagszárnyú esték,

... a rózsaillat, ami átsegít a holtponton…

 

  

 

Két idegen

 

Alkonyat, téli szmog, ismeretlen arcok,

a busz nem jön. Talán elakadhatott,

a csúcsforgalom ismeri a késést.

„Kedvesem, én most hol vagyok..?”

Az öregúr fején a kopott kalapot

nem furcsálltam, csupán a halk kérdést,

ezt nem vártam,  én, mint idegen,

de amint tett felém egy tétova lépést,

szemében bizalom éledt és remény,

s láttam, most mindent elhinne nekem.

 

Mondtam a város nevét,

az utcáét is, ahol éppen álltunk,

ő meg csak nézett a ködfüggönyön át,

hogy került oda, nem emlékezett.

„ Nem találok haza rég, és már nagyon fázom,”

még összébb húzta szürke, reszketeg auráját,

s rántott egyet a viseltes kabáton.

„ ..Sétálni indultam, de rám sötétedett,

 csak hát, nem tudom, hogy hol lakom,

 úgy rémlik magas ház..,  sok, sok emelet.. ”

 

Néztem a ráncos, kesztyűtlen kezet,

a semmit felmutató, nyitott tenyeret.

Úgy álltunk ott, az autók suhogó zajában

csodára várva, mint két elveszett idegen.

Gondolatban mindketten otthon jártunk,

eszembe jutott a régi házunk és apám hirtelen,

aztán már csak a város volt furcsa és idegen..

-Ne féljen, - mondtam mosolyogva,

én tudom… hazatalálunk.