Róza szóbazárja

Kékfestő

 

Négy sarkára indás leveleket hímzett,

közepére varrta az anya-nap-virágot,

köréje csillag-gyermekeket alkotott,

végül kékfestőbe mártotta az egészet.

 

Gyönyörködött. Színes, árva kis ködök

gomolyogtak elő, foszladozó páraképek

közt feltűntek fátyolfeketék, ezüstfehérek,

s kizöldült minden, mit könnyével öntözött.

 

Holdfényt is szőtt a finom szálak közé,

rojtjait reménysugarakkal összesodorta,

amikor elkészült, csendben megáldotta

és a magasba emelte, föl, az ég fölé.

 

Aztán a Földre dobta, hogy betakarja, óvja

a sötétség ártó szellemétől,- tönkre ne tehesse

soha -, s ha mégis elérné, magához vehesse

emberlelküket, kékfestő kelmébe burkolva.  

                    

 

atomszív

 

atombiztosan érzem a sejtjeimben

amint pillanatonként osztódsz bennem

miközben egyre kisebb és kisebb leszel

 

és én ezalatt  atomokra szétesem 

már parányi proton vagyok neutron és a mag

végül csak atomszív ami meghasad

 

 

 

Nézi a Hold

 

Még csörgedez. Kis kavicsok

sodródnak benne, tükréből még

visszanéz csillag-gyeremekei

tiszta tekintete.

 

Medre hosszú, de sekély.

Apadó, lassú infúziócseppeket

tölt bele az éj, felhő-fiak

véréből ömleszti át

a tenger életritmusát.

 

Útjába áll néhány torz púp

hegyszirtnek látszó meredélye.

Négyszárnyú, négyarcú kerub

őrzi sasszemmel felvértezve.

 

Átvágni rajtuk, vagy elkerülni,

vajon lesz -e ereje, mersze?

Nézi a Hold, de nem tud felelni,

közelebb érhet-e a messze?

 

S ami pataknak ma gyenge volt,

holnap óceánnak elég lesz-e?

 

A kutyának se hiányzik

 

Mínuszból fölfutó hő-mutató,

egy új ránc melegedni máris kiül,

és apó szeme sarkáról üzeni, de jó:

végre nyaralni megy Holle anyó!

 

Szellőzik a tavasz tiszta paplana,

tavalyi levélrongyaikat a kerti fák

magukról lerázzák, esőben fürdik

a fehér bunda, szárítkoznak a trillák,   

 

a kutyának se hiányzik a dunna,

a sok hű-hó-hír is hidegen hagyja,

a madárnép új meséje sem érdekli,

köreit reggel gondosan lefutotta.

 

Előtte hever kincse, a kiásott fél-kifli,

persze nem eszi meg, pontosan érzi,

szabadon dönthet róla, hogy átengedi,

vagy ebek harmincadjára hagyja végül,

 

de fél szemmel azért mégis őrzi,

míg látszólag lustán a füvön elterül.

Könnyű a napnak, föntről többet látni,

ha kikukucskál felhőkulisszák mögül.

Ha most hó hull…

 

Ha most hó hull, hát hull.

Ott egye meg a fene.

Mi közöm van hozzá?

Ez a tél magánélete.

 

Ki tudja már, hogy mióta

őrzi bús titkát a mimóza*,

most mérges lett a télre,

mert nem kell az engedélye,

 

hogy márciusban is havazzon...

Széllel szemben meg mit tehet,

hiába mond mást egy sanzon,

tűrnie kell a szürke hideget.

 

Engem már nem érdekel,

hol s hogyan bújik tavaszig el

a sok reszketeg bokor zöldje.

A szerelem úgyis áttelel,

 

hópaplan alól is kipattan,

hipp-hopp, máris szem előtt van,

mert olyan, mint egy tündérmese

a növények szerelmi élete.

 

* " A mimóza nagyon különleges növény, szinte olyan, mintha kommunikálnánk vele. Érintésre, apró, lapított tűszerű leveleinek összecsukódásával, erősebb behatás esetén a teljes levél lehajlásával felel. … Saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, hogy miért is lett a nevéből tulajdonság. Érzékeny, nem kedveli a száraz levegőt, a fényhiányos környezetet. Fontos tudni, hogy mérgező! " /forrás: www. citygreen.hu/