Róza szóbazárja
Tölts!
Tölts!
Tölts egy percet a poharamba
csak lassan, ne szaladjon tele,
pillanatok kicsorduló habja
szomjat nem olt, az csak mese.
Tölts egy napot az éjszakámba,
hajló fénnyel lágyan öleljen át,
mint az egyetlen csillaglámpa
ragyogja be szívem sötét zugát.
Tölts föl egy képet az égre,
lássam mindig, ha fölnézek
zöld ecsettel fessed kékre
amíg látom, sosem félek.
Tölts örömmel, szerelemmel,
hogy hallja a holdfény szonáta,
ahogy partját tölti fel a tenger,
titkait mély hullámsírba zárva.
Tölts megérlelt bort a pohárba,
koccintsunk végül az Öröklétre..,
várj, inkább mégse! Csak a pillanatra
igyunk, mi az Örökké-t hozza létre.
Zöld aukción
Zöld aukción
Felfújt felhőkön elüldögél,
nap-közelben melegszik a szél,
erőre kap, újra támad:
„- a tavasz zöldeket beszél,
meddig tűri ezt még az ég ?"
Neki még tombolni volna kedve,
nem készült fel a szellő-szerepre.
Nyárdöngölő rekordok dőlnek sorra,
ha nem vigyáz, elhappolják az orra
elől a legszebben festett tájképet,
ahol eleven minden részlet.
Árverés van, nem is akármilyen,
értékes, gazdag aukció...
Utolsó leütés a napfényben,
és máris elkelt minden illúzió,
kalapács alá kerül, ami szép, ami jó,
folyik a licit, de már tudható,
hogy van még bőven eladni való:
vannak itt kertek, földek, tájak és hazák,
melyeken sokan nyerészkedtek,
mert bárhonnan fújt a szél, ők tudták,
mi mennyit ér, sosem veszítettek.
Gyorsan kell dönteni most is, aki kimarad,
lemarad, ha késik a döntő pillanatban.
Nincsen papírforma, csak az idő szalad,
befut a nyár is, az előnye szokatlan,
talán megszerzi a túlárazott napot,
mi egymaga többet ér, mint amit ott hagyott.
Szól a kikiáltó, bíztatja a népet, várva nyereséget:
’Vegyetek és vigyetek mindent, mohón
az egyszer volt - hol nem volt, zöld aukción! ’
szabályszegő
szabályszegő
egész éjjel esett szomjoltó
tavaszom szirmokat perget
napfáklya lobbant homlokomra
minden égethető percet
hamuját fák alá teríti
újra hasznosít amit lehet
az óra mutatója dackorszakba ért
nem ketyeg csendes cselvető
mégis felébreszt a miért
az idő örök szabályszegő
ezernyi pitypang-nap ragyog
a fű között rejtőző holnapok
csendre intenek hát hallgatok
semmi értelme most szavaknak
inkább némán teszek veszek
átengedem a törtető tavasznak
az irányító szerepet
megfogadom nincs több nőuralom
olykor mégis szabályt szegek
frusztrált gazoknak nem kegyelmezek
gólyamese
gólyamese
ülsz egy burokban
vakon
és bízol a falakban
nagyon
pedig átjár rajtuk a szél
elregél
mindent a gólya helyett
ő csak
végre hazaérkezett
párja is
követi hamarosan
hűséggel
javítgatják fal nélküli
fészküket
az átélt rossz időket
felejtik
megpihennek erőre kapnak
örülnek
szélnek napnak köröttük
égbuborék
ami arra jó hogy ki-be
szálljanak
nem a burokban bíznak
csak magukban
szárnyaik alatt életre kel
és kelepel
a szabad madárhad új
nemzedéke
sosem felejti el hol volt
a fészke
ha kirepül egyszer a kéklő
messzeségbe
Sok kis kannibál
Sok kis kannibál
Csöndes cseppekben érkeznek,
hűlt helyekre halkan befészkelnek,
csemegéznek terített asztalon,
otthonosan jönnek, mennek.
Nem csapnak zajt, ó nehogy
felébresszék a szunnyadó napot,
de feltűnik álmosan, fésületlen,
lánghajából lógnak felhőcsatok.
Körülnéz az ismerős fénykörben,
majd zöldülő ágak közé rebben,
aranyát odarejti, mert sok kis kannibál,
foltosra falja a zöldet, s telhetetlen.
A lakoma kijár, téli koplalás feledve,
unalmas fűtengert harapnak színesre,
fecske-kék ibolyák, ezer-szín primulák
eképp sokasodnak,.. s köszönik nevetve.