poste restante

 

Madárszív

 

Amikor lelkemre az éj sötétje ül le,

csak bámulom a hold és a csillagok románcát,   

s hajnalra kék égdarabkákkal foltozom be

álmaim rongyos, foszladozó zsákját.

 

Tartson ki csak még egyetlen napig,

holnap az egészet úgyis kiszórom,

vigye el a szél, röptesse föl a napig,

sötétről többé ne kelljen szólnom.

 

Milyen ostoba dolog, hogy elhiszem,

ott fönn mosoly van és fény mindörökké,

elhiteti velem virrasztó  madárszívem

mielőtt itt lent végleg elfoszlik köddé.

 

 

24 óra

 

az óra jár csak én állok itt

percmutatókon lecövekelve

mint akit nem suhinthat fejbe

boxoló ökle az időnek

 

nem is küzdök mert minek

hárított ütések helyett

mindig újak jönnek

nem ismerem őket

ők sem engem

túl nagy lett az aréna

benne rég elvesztem

 

egyhelyben állok

nincsen védőruhám

nem is reklamálok

nekem miért nem jár

 

csak néhány pillanat

figyel néha rám

bennük a tűz hamvadó

de állja a parazsat még a szó

és így is elég

naponta az élet-ringben

az a huszonnégy óra

állni látszó körbejáró

...holnapra csak mutató...

 

 

 

Sietség

 

Elnyúlik lassúdan, az árnyék

levélszőnyegen lustán elhever,

nem siet sehova, álmot vár még.

 

A fűben halkan zizeg matat,

sok apró, láthatatlan lény,

akaratlan is mind a nap felé halad.

 

Ösztöne hajtaná a fényre,

mégis belecsimpaszkodik

a Hold szakadt kötényébe, 

 

melyről a lefoszló csillagcsipkék

enyészetté válnak, ez a sorsuk,

mert mindig is a sötétet szerették.

 

Nincs idő bámulni, sietnem kell,

de még megállok, csodálom a fákat,

ahogy állnak bizton, egyhelyben.

 

Átvillan rajtam, ha én is fa lennék,

talán szavak nélkül is megszólítanának:

Hová...? S én mit felelhetnék…?

 

Tudnék-e hinni még a gyökérben,

megborzongnék-e egészen lombig,

a baljósan surrogó őszi szélben;

 

vetkeznék-e velük mezítelenre,

s rábíznám-e helyben-létem

egy-egy elsiető emberre..?

 

Istenem, te látod a lelkem,

vagy legalább néha hallasz engem?

Felelj, miért és hová kell sietnem…?

 

 

 A nyár búcsúja

 

A Nyár búcsúja most vidám,

száját tüzes csókra nyújtja,

kedvese az Ősz bonviván,

szívében szerelmes múltja.

 

Így szeretnék adni én is,

legyen csak pillangó-hatás,

a vágy, az éj, s a hajnal is

egyetlen pillanat-varázs.

 

Aztán jöjjön az őszi eső,

hűs cseppje arcunkra hull,

kezed megérint és jóleső,

ahogy két karod rám simul.

 

Így akarlak én is ölelni,

forrón, miként a nyári nap,

egyetlen sugárrá lényegülni,

ami szívedben ottmarad.

 

Szűrd ki az álmot a fényből,

ne töprengj most a holnapon,

csak nyárízű eső-könnyeim

hagyd csorogni az arcodon.

 

 

úgy tűnik

 

mindenre van magyarázat

minden konkrét átvitt és végletes

„köztünk a roppant jeges űr lakik”

a föld sem forró most épp nyár-jeges

és már csak mi vagyunk azok akik

pontosan tudják hogy nem lényeges

semmilyen földi hívság

amikor rámdörren az ég néha

felfeslik a sebről a géz-valóság

fogat szorítok nem kötöm be újra

úgyis rávarasodik majd a szó

de a gondolat mint megriadt ló

hőköl vissza homlokomba

magányos villámokba sűrül a világ

olykor úgy tűnik mintha ez volna

„a térbe szétszórt milljom árvaság”

pedig csak a ménkű csap le a földre

vagy talán isten ostora csőre töltve

Idézetben:Tóth Árpád: Lélektől lélekig c. versének sorai