poste restante

Rendhagyó gondolatok…

I.

Én nem tudom, hányszoros kötés ez,

újjászületéssé vagy enyészetté válik

e jelenidejű képzet?... Szép felhőképek,

… pár pillanatig élnek, aztán jön másik.

Ki festette őket? Hozzáér-e kezem a kezéhez?

Nem törhetem fel az évezredes zárakat,

de hiszem, ki életet teremt sosem téved,

s nem tépi ki, - ha már adott szárnyakat.

Én nem tudom, milyen lehetne az Ünnep,

ha egyszer tényleg a Szeretet támadna fel,

mert míg álmaink keresztre feszülnek,

a Húsvéton is átleng egy véres lepel…

… és mégis érzem, hogy a harsogó zajból

felhő-szitán átszűrt, cseppenkénti csendek

engednek közelebb Istenhez… Ki sosem volt

s nem lesz halott, ahogyan gyarló emberek…

II.

Talán lesz egyszer 'feltámadás', itt lenn

és hirdetik majd a visszatérő harangok,

de addig még minden másodpercben

elszáll egy lélek, mert közülünk belehal sok

az éhezésbe, a betegségbe, a nyomorba

s ha egyikbe sem, akkor az erőszakba,

a terrorba,… vagy abba, hogy a lelkében

pont most robban fel az időzített bomba…

III.

Kétezer éve a kereszten nem ölhették meg,

mert ölni az ember csakis embert tudott,

előtte és azóta is… - akár az Ő nevében -,

eljátszva bőszen a sors kezét, a fátumot,

gőggel pusztít földet, embert, állatot…

Vakhite önmagában is végzetes lehet, 

rég nem látja a valós, érte hozott áldozatot:

Isten Életet csakis TEREMT és SZERET.

Én nem tudom hányszoros kötés ez,

de hiszem: - bár lehetne rá millió ok,

hogy megtegye -, Vér nem tapad kezéhez!

Emberre a TEREMTŐ sohasem támadott.

Például 25 év ...

/ Szavak erdejében…/

Például 25 év..., hát mondd, mi az?

A’Mont Blanc csúcsán’ fénykalap,

homlokon villanó, szerelmes pillanat,

vagy csak olvadó ’hegyek sörénye’,

a zsarnokság ezer ragozott igéje,

foltozott lélek, magyar szív-toldat…?

Nem. Csak egyetlen mondat.

Szép szavak erdeje, amerre járnék,

ahol már tudom,’hogy másnak e tájék’..,

hol’ a kétszer kettő józansága

hull rá’ a lassan pusztuló világra...

’ Világnak világa, virágnak virága,

 keserüen kínzatol, vas szegekkel veretel’…

A szó 'értelemig hatol s még tovább'

érhet el, eljuthat ’értől az óceánig’

s fel, egész a csillagokig!

’Ó, csillag! Mit sírsz, messzebb te se vagy

 mint egymástól itt a földi szivek’,

de minek a vers és minek már a szó,

ha csak trendi nyaralóhely Balatonszárszó

... és ’nem mondhatom el senkinek…’

Huszonöt év… hát mondd, mégis, mi az?

A megszámolt veszteségek? Ki érti meg?!

Otthonok, szerelmek, anyám, apám…

a szabadság,  a munka,  a hazám…

Két hű kutyám egy ideig még maradt

velem, s aztán madarakra, fákra emlékezem,

a többi semmivé porlik az időprés alatt…

25 év.., nincs is idő, ugyan! Mondd, mi az?!

’Sem utódja, sem boldog őse...

sem rokona, sem ismerőse

nem vagyok senkinek...',

élek, mint ’százhuszat verő szív’-ek

mikor ’még nyílnak a völgyben’

s jöhetnek bár lángsugarú nyarak,

ledéren, vidáman, könnyen,

az álom mégis szertefoszlik, 'eliramlik'...

A virág érzi, ő is illúzió, csak illatlenyomat, 

átzúg felette egy vonat… s a síneken

 semmi... csak a szeretet és a vers marad…

’Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem – de a sorsom

történelem és ezerévnyi!’

A versben ’ ’  között rövid idézetek és utalások találhatók: József Attila, Vajda János, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Váci Mihály, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és Petőfi Sándor verseiből, valamint  az Ómagyar Mária siralomból.

 Azért írtam, mert 25 éve történt, hogy a sors életem egyik meghatározó helyszínéről egy másikra 'navigált...' Akkor még nem tudtam, milyen sokat köszönhetek azoknak, akiket szerettem és később elveszítettem... és mennyit köszönhetek a verseknek és a költőknek, akkor is és ma is...  Hálás vagyok érte! Itt is mindenkinek köszönöm. 

Skizofrén állapot

Rácsorog a létre a tudat,

kettéhasadó maggondolat,

egy kibomló, skizofrén állapot

talán éppen ilyen lehet…

„Nincs alku - én hadd legyek boldog!”

 Új zsongást akarok és színeket,

nem bombákat, halottak ezreit,

szabad őrültek mérges gázait,

amikből kínhalál szivárog.

Madarak fekete szárnyán széttörött,

fáradt félelmek felém repülnek

s lezuhannak a szívem fölött.

Tollak maradványai hevernek

fák alatt és felrobbanó, barna csendek

gyökereiből kinő kapaszkodva,

fűzölden az élet… Micsoda ötlet ez

Istentől! Ő sem alkuszik. Így szeret,

mikor csak illúziót akarok és fényeket…

idézetben : József Attila verssora

Maradjon így

Új életet kezdeni hiába akar

január elsején, - minden ellenáll,

a tél még jégrügyet takar,

csak most, az áprilisi nap érzi meg

azt a percet, mikor újra írhat,

kottázhat néhány éledő tercet

és valamit hirtelen kigondol,

az álmaiba szökkenő őzre

erdő-zöld mellényt gombol.

Csavargó fűzágak dzsungelében

rejteket talál egy rigópár,

eltűnve egymás énekében.

A japán birs csábos, téglapiros

szoknyában indul hódítani,

pattanó fenyőrügyeknek sem tilos

áttetsző fénymagnóliák

fülébe selyem bókokat susogni

s elhinni a szél válaszát.

A királynő fején rózsakvarc-diadém

ragyog, mint az élet örök diadala,

én mégis hiába kérném,

adjon esélyt újjászületésre

csak itt és most, - csak a pillanata

kéne, de azt adja nekem örökre,

ne kelljen elveszteni több percet,

maradjon minden így, ahogy

leírta a tavasz ezt a pár tercet.