poste restante

Rozella•  2022. január 1. 22:47

IL DIVO ...



 

IL DIVO 

 

Döbbenet, hogy a kivételes tehetségű, életvidám, fantasztikus énekes, Carlos Marin is meghalt, ebben az átkozott kórban... :( ,   aki nélkül soha nem lesz már a világhírű olasz  Il Divo énekegyüttes sem ugyanaz…  Az olaszok két dolgot nagyon tudnak: élni és énekelni, mint Ő is...  de CARLOS MARIN  2022-ben már egyiket sem teheti.  

 

Imádom őket, megszakad a szívem…:(




https://www.youtube.com/watch?v=qzg5B82PRIg


https://www.youtube.com/watch?v=KvrIVHTENlM


https://www.youtube.com/watch?v=w77SFM7Fksc


https://www.youtube.com/watch?v=8pKKgOr--ms&list=RD8pKKgOr--ms&start_radio=1&rv=8pKKgOr--ms&t=1





Rozella•  2021. november 9. 12:02

Gleccser-hatás


Gleccser-hatás

 

Színeket csal elő a gyanútlan tájból, 

van, ahol gyilkol, de itt még simogat.

Míg forróság hava tombol amott távol,  

köröttem levélszőnyegen ősz-lenyomat.

 

Jaj, mi lesz, ha eltűnnek az évszakok,

összevegyülnek  ős-szeszélyük szerint?

Mi lesz majd, ha Én már nem Én vagyok,

nem találom magam se bent, se kint…

 

Felbolydul a nyár, emlék láng-virágok

hamuvá halnak s a kövült örökzöldeken

cseppekbe kristályosodnak a hiányok,

értem sem tavasz, sem ősz már nem üzen.

 

Hullámzó bánatom özönvízzel felér;

leomlott egy jéghegy is, mint annyi más…

Ki hallja, ha vízesés robajával zúdul a vér

a lélekóceánba? - Olvadó gleccser-hatás.

 

Milyen bölcs a Nap. Ő a Jó úton jár,

engem nem hív magával mégsem.

Azt hiszem megérti, mennyire fáj

e saját, végzetes utamról letérnem.

 

 

 

Rozella•  2021. november 4. 19:37

„Memento mori”

 

„Memento mori” *

 

Minden megy a megszokott rendben,

koszorúk, araszolgatás, sűrített járatok..

Útra kel a gyász is,  novemberben

mindig halni akarnak a krizantémok.

 

Ki hinné egy kis csokor mire képes

értünk és értük, s még ha nem is hihető,

minden szál pontosan érzi, nem véges,

öröktől létező bennünk a tér, az idő.

 

„Memento mori”- ahogy ez már szokás,

és a temetőkert dermedt emlékműveire

mégis élet költözik, kis gyertyalángolás

lobbanásaiban a múlt visszadobogó szíve

 

üzen: halál soha nem győzhet az életen.

Figyeljetek csendben a virágok szavára:

csillagerdők mélyén pihen a végtelen,

az élőkre emlékszik,  sosem a halálra.

 

/ 2019 /


 *memento mori: emlékezzél a halálra  / latin/


 

 

 

 

 

Rozella•  2021. október 16. 18:27

Csak már nem hisszük el…


Csak már nem hisszük el…

 

 

Akkoriban negyven éven át

„ideiglenesen” felmentettek

az önálló gondolkodás alól,

aztán egyszer csak fellélegezhettünk:

- Na végre! Végre elmentek!

Felvirradt ránk egy új nap,

s szokta a fényt a szemünk.

 

Fogadkoztunk is akkoriban,

 hogy ezután soha, de soha

a sötét szolgaság meg nem ismétlődhet,

hisz látjuk mi már az erdőt a fától,

megtapasztaltunk századokat

elnyomásból, megtorlásból.

 

Utcákat söpört ki, az eufória

tisztára takarította a parkokat,

hol a béke beférkőzhetett végre

a padok mögé bújt gyűlölet helyére,

hogy összeterelje az álmukban világgá

kergetett szívdobbanásokat,

de már késő volt a nagy pillanat…

 

Életünk ma sem szól másról,

mint a múltról,  s a megmaradásról.

…Csak már nem hisszük el,

hogy változtak a módszerek megint.

A jövő épp beint, meglapul a fa-lóban,

és nincs aki megment a valóságtól,

- valóban- , mert a negyven év alatt

önként - sőt teljesen önállóan -

szoktunk le az önálló gondolkodásról.



 

Rozella•  2021. február 23. 20:37

Tenger-szem-bánatunk


Tenger-szem bánatunk

 

Tenger szemmel együtt nézünk a világba,

okos kütyükkel, mélyre s Marsra szállva…

Nézzük hát sorra, hogy 20-30 év múlva

mit láthat élőben majd az unokám

olyannak, ahogy azt még láthatta  

dédapám, nagyapám, az apám,

s ahogyan én, ’utolsó mohikán’…

 

A tengerszem aligha lesz akkor

tiszta kék, ha körötte pusztul, sorvad

az egykor érintetlen, sokszínű vidék,

a harmónia bomlik,  nyomokban sem

lelhető, s a szépség nem lesz elérhető,  

csak a képe, némely Oscar-díjas filmeken…

 

Az ökörnyál szállongó, hosszú fonadéka

mindössze néhány pókfajhoz kötött,

kik e selyemszálon messze repülnek,

de ha hamarosan ezek is eltűnnek,

helyettük az arany őszt elfedő ködökben

csak illúziók lebegnek majd a föld fölött… 

 

A forrás vize kincs, maga az élet.

Belőlük növekvő patakgyermekeknek

vénséges nagyszülő-folyók mesélnek

a tengerről,.. hisz hosszú az út, míg odaérnek

és megismerhetik a nagy kékséget.

 

Én még ihatok tiszta forrásból,

álmodhatok mezők pipacsos füvén,

de ki tudja meddig ad haladékot az idő;

hisz’ ha rajtuk múlik, sem levegő, sem víz,

sem föld, sem gyermek, sem szülő…

előlük meg nem menekszik.

 

A természet óriás. Az ember hozzá törpe.

Felnőni nem képes, mert génjeinek rabja, 

így hát kifundálta, hogyan gyötörje,

de valahol hiba csúszott a gépezetbe:

kényelmesen ülünk egy ketyegő bombán,

magunkat és egymást is mérgezve,

 

kezünk ölbe ejtve, vagy olykor ökölbe,

és mint egy filmet, csak bámuljuk a jelent,

tétlenül, bénán nézzük hogyan fogy el

a jövő is miattunk… s tenger-szem-bánatunk

ma már csak Isten tudja mit jelent…