poste restante

 

„Memento mori” *

 

Minden megy a megszokott rendben,

koszorúk, araszolgatás, sűrített járatok..

Útra kel a gyász is,  novemberben

mindig halni akarnak a krizantémok.

 

Ki hinné egy kis csokor mire képes

értünk és értük, s még ha nem is hihető,

minden szál pontosan érzi, nem véges,

öröktől létező bennünk a tér, az idő.

 

„Memento mori”- ahogy ez már szokás,

és a temetőkert dermedt emlékműveire

mégis élet költözik, kis gyertyalángolás

lobbanásaiban a múlt visszadobogó szíve

 

üzen: halál soha nem győzhet az életen.

Figyeljetek csendben a virágok szavára:

csillagerdők mélyén pihen a végtelen,

az élőkre emlékszik,  sosem a halálra.

 

/ 2019 /

 *memento mori: emlékezzél a halálra  / latin/

 

 

 

 

 

Csak már nem hisszük el…

 

 

Akkoriban negyven éven át

„ideiglenesen” felmentettek

az önálló gondolkodás alól,

aztán egyszer csak fellélegezhettünk:

- Na végre! Végre elmentek!

Felvirradt ránk egy új nap,

s szokta a fényt a szemünk.

 

Fogadkoztunk is akkoriban,

 hogy ezután soha, de soha

a sötét szolgaság meg nem ismétlődhet,

hisz látjuk mi már az erdőt a fától,

megtapasztaltunk századokat

elnyomásból, megtorlásból.

 

Utcákat söpört ki, az eufória

tisztára takarította a parkokat,

hol a béke beférkőzhetett végre

a padok mögé bújt gyűlölet helyére,

hogy összeterelje az álmukban világgá

kergetett szívdobbanásokat,

de már késő volt a nagy pillanat…

 

Életünk ma sem szól másról,

mint a múltról,  s a megmaradásról.

…Csak már nem hisszük el,

hogy változtak a módszerek megint.

A jövő épp beint, meglapul a fa-lóban,

és nincs aki megment a valóságtól,

- valóban- , mert a negyven év alatt

önként - sőt teljesen önállóan -

szoktunk le az önálló gondolkodásról.

 

Tenger-szem bánatunk

 

Tenger szemmel együtt nézünk a világba,

okos kütyükkel, mélyre s Marsra szállva…

Nézzük hát sorra, hogy 20-30 év múlva

mit láthat élőben majd az unokám

olyannak, ahogy azt még láthatta  

dédapám, nagyapám, az apám,

s ahogyan én, ’utolsó mohikán’…

 

A tengerszem aligha lesz akkor

tiszta kék, ha körötte pusztul, sorvad

az egykor érintetlen, sokszínű vidék,

a harmónia bomlik,  nyomokban sem

lelhető, s a szépség nem lesz elérhető,  

csak a képe, némely Oscar-díjas filmeken…

 

Az ökörnyál szállongó, hosszú fonadéka

mindössze néhány pókfajhoz kötött,

kik e selyemszálon messze repülnek,

de ha hamarosan ezek is eltűnnek,

helyettük az arany őszt elfedő ködökben

csak illúziók lebegnek majd a föld fölött… 

 

A forrás vize kincs, maga az élet.

Belőlük növekvő patakgyermekeknek

vénséges nagyszülő-folyók mesélnek

a tengerről,.. hisz hosszú az út, míg odaérnek

és megismerhetik a nagy kékséget.

 

Én még ihatok tiszta forrásból,

álmodhatok mezők pipacsos füvén,

de ki tudja meddig ad haladékot az idő;

hisz’ ha rajtuk múlik, sem levegő, sem víz,

sem föld, sem gyermek, sem szülő…

előlük meg nem menekszik.

 

A természet óriás. Az ember hozzá törpe.

Felnőni nem képes, mert génjeinek rabja, 

így hát kifundálta, hogyan gyötörje,

de valahol hiba csúszott a gépezetbe:

kényelmesen ülünk egy ketyegő bombán,

magunkat és egymást is mérgezve,

 

kezünk ölbe ejtve, vagy olykor ökölbe,

és mint egy filmet, csak bámuljuk a jelent,

tétlenül, bénán nézzük hogyan fogy el

a jövő is miattunk… s tenger-szem-bánatunk

ma már csak Isten tudja mit jelent…

 

 

 

napszámláló

 

percegnek percek kilométerek

tekernek fogynak vagy gyarapodnak

nem érdekli őket hogy vagy

a nap organikus ősszámlálója

mégsem lett digitális régimódi

maradt és ezután is körbejár

a horizonton a láng-mutató

mindig visszaáll az eredeti állapotba

 

ha nyár van ha hull a hó

egyremegy forog a számláló

én is rég le vagyok írva 

és olvasva  hahó  hahó   ha hó

 

talán el kéne vándorolni valahova

úgy élni mint a mandarinrécék

párjukhoz holtig hű madarak

színes tollaikkal elszáll a szépség

felkeres elhagyott otthon-tájakat

holott ők soha nem is tudják

lélek-összeírást épp hol tartanak

csak követik a csillagrezgést

így könnyebb felemelni szárnyukat

 

amin összetartozásuk átáramolhat

mert fönn az égen minden röppenést

és minden lehulló madártollat

egyenként számon tart a nap

 

https://www.erdekesvilag.hu/mandarinrece-szinpompas-tollazatu-diszmadar/

 

életem kukája

 

hány gondolat vetél még el

míg megszületik az az egy

hány érzés kerül szemétdombra

mint zavaros zagyvalék elegy

vagy alternatív zsákba

laposra taposva

gyűjtöm oda ahova való

telik szépen életem kukája

bár szemétben is lehet kincs

ha akad aki kiguberálja

csak az nem kidobható ami nincs

szavaknak hitelt nem adhatok

nyelvemen stigma lelkemen bilincs

nem gondolkodom tehát nem is vagyok

kidobok végre minden magyarázatot

a szívnek nincsen alternatívája

és végül csak ezek a sorok

maradnak itt a csodára várva