poste restante

A szerelemből reinkarnálódott láthatatlan madár meséje

 A színestollú, gyönyörű madár óvatosan meglebbentette láthatatlan szárnyait, elhelyezkedett a nyárfa egyik ég felé nyújtózó, hajlékony ágán és belefogott a történetébe:

„

                                                                                                                   „

- mondta végül csillogó szemmel s azzal huss….

Vagyok

Pont, mint minden ember, 

Ady mondta már: 'fenség', 

de Ady óta több lett a titok 

és még több az idegenség.

Vagyok zaklatott valóság,

korhű jelmezek színes tára,

s mintha nem érkeznék oda soha,

turistaként lépek a Golgotára.

Szemsugárból font kerítésed

megóv, elhatárol a világtól.

Szembenézek vele és érzem,  

csak illúzió a közel s a távol…

Ahogy a szél a felhőkkel beszél,

szót értek én is minden N/nappal.

Vagyok. Talán a Hold-ért vágtatok

 az éjben csillagsörényű lovakkal.

Két pólus közt

Terjedő sivatagok, olvadó jéghegyek,

- két pólus közt egyenetlen elosztott hiányok.

A Föld mégis forog, a hit nem kötelező,

hullámzik a tér, szabadon asszociálok…

Minden a maga idejében jön el,

vagy éppen múlik, mint az ősi fájás,

minek a nő örül, várja, jöjjön már újra,

fossza meg élet-terhétől a vajúdás.

Ez a törvény. Bent nincs többé hely,

kint nincs burok, mi megvédi önmagától.  

Megszületik a boldog bizonytalanba,

fogalma sincs még semmilyen hiányról.

Felnő vele lassan a szerelem is, védtelen

szomjas álma talán tiszta vízre talál,

de a forgás szüntelen, hogy is hihetné el,

a halál vajúdása majd időben leáll…

Két pólus közt a mélyből emelkedve   

kinyílnak kapuk, felépülnek gátak,

míg középre tart egyensúlyt keresve,

hol a szavak csak szívekre asszociálnak.

A Föld hátán 

Ember jól vigyázz!

A romlás jár nyomodban,

sötét halál csüng mindennapodon,

ott matat, oson a még virágzó földeken,

árnyat vet azúrkék tavon,

szörnyeteg-zöld, delejes szeme

meg-megvillan apró fűszálakon.

Rettenetet görget oromról a völgybe,

hol álmodat őrzöd, - gyilkolva, ölve

egyik kezeddel, - míg másikkal

gyermeked óvod reszketve, ölelve…

De jól vigyázz, mert a bölcsőt

már az enyészet ringatja,

míg kíméletlen ostorod pattogtatod,

de mosolyod örökre lehervad majd,

ha egyszer zsarnokságod

a Föld megunja

s vakon vágtázó gőgödet

tajtékos hátáról ledobja,

 segítségért nyúló kezed ellöki

és nem csak testedet, de lelkedet is

-puszta önvédelemből- halálra tiporja…

képes 

képes vagyok akár egy atlasz 

kinyitom távoli tájaim sorra 

lapozgatok földrészek között 

s néhány tengert átugorva 

egy más országba költözök 

képes leszek rá és itt hagylak 

terek folyók völgyek hegyek 

elvisznek vagy elrejtenek 

észrevétlen előled is 

ha elmegyek nem nézek

és nem jövök vissza 

ha mégis eszedbe jutna 

és keresnél ne lapozz vissza 

képes vagy rá hogy te legyél 

aki az atlaszt becsukja

mert képes rá 

hogy magától kinyíljon újra