poste restante

Kis magyar mítoszok…

 

Se nem hull a hó, se nem hózik,

de fújja dalát Micimackó,- hát ki más?

Egy hazaáruló épp mézesen ’árulózik’,

mert legjobb védekezés a támadás.

Profánul Szent Istvánra hivatkozik,

s közben országnak, nemzetnek vermet ás.

 

Tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik,

azt sem bánná már, ha roppanna a gerinc,

az éterben körötte sunyi lapítás hallik,

szégyen bennük sose volt, és ma sincs.

Fejekben köd, szívekben gyűlölet morajlik,

nem baj ha szaros, csak markában legyen a kilincs.

 

Hatalomvágytól megrészegült árulók

gyalázzák, hisz’ nekik nem szent ez a föld.

Kígyóbőrbe bújt, törtető, régi-új tahók

sziszegve marják azt, aki különb.

Hazug kis mítoszokon csámcsog a nép,

mégis folyton enni kér, „adjatok még”!

 

   

 

 

Szürreál

 

Mintha csak egy óriás aréna volna,

milliárdszorosa a Colosseumnak,

s a „fejlett nyugat” benne tombolna.

 

de ma már kreténségben versenyez

sok magából kifordult ’olimp-ikon’,

és szerez számtalan dobogós helyet.

 

Nyakában érem helyett selyem-kötél szorul,

tele a lelátó,”öld meg”-et üvölt a tömeg,

hangzavarból a halk, jó szó kiszorul.

 

Gyorsan telik a zseb, lassan sorvad az ész,

agytekervények közé pénzkígyó kúszik,

vérgőzös gorgószemek nézik, mi elenyész.

 

A kép, habár a múltból ismerős, mégis szürreál.

Néró csak bárgyú tanonc lehetne itt, lesve

ahogy az új dili-elit az életből halált kreál.

 

Performansz

 

Ma szürke kottából játszanak

megint ott fenn, a nyugati ég alatt

eső pereg a földre -hideg zuhany-;

Minden mi baljós, vetítve van.

Folyamként zajló performansz- rettenet,

mint fekete sarat fröcsköli szét

 szavak mérgeit, és félek, hogy eltemet,

mielőtt féltő szívem megértenéd.

 

 

Siker

Az egyiknek siker, ha likvidál,

a másiknak az, mikor ellenáll,

közben sikert sikerre halmoz,

úgy tarol az értelmetlen halál.

 

Netán a delfin-halál is ’sikertartozék?’

Hogy szakadna le végre már az ég

arra, aki a temérdek szenvedést okozza!

Az siker volna, de ne holnap! Ma még!

 

 

 

 

Csendeső

 

 

Felhőre rebbenő gondolatból

születik cseppenként

a csend, és az eső  - csak mert vártam,

attól lett eredő.

Hajamra hull, hozzám hajol

bennem hallgat, ma csendes ő,

csak patakja csobog valahol

távol, míg elhalkul az idő.

 

Halvány a hold suhanása,

fényfonatú hű álmait

 rábízza a csend szavára:

„az elmúlás élni tanít..”

Mintha minden csillag állna,

 csak a nyár lépte közelít

 lassan a szív fókuszára,

 ritmusát felveszi az eső,

cseppeket csen az éjszakába.

 

Hangja hulló valóság, hihető.

Érzem, ahogy a föld befogadja,

mohón magába szívja az életet..,

… de nem, az mégsem lehet,

hogy elnyelje a csend a kék eget…

Felhők foszló pulzusát tapintom,

megérint az álmok körforgása:

s mikor felébredek már tudom,

a dobbanásnak nincs alternatívája.