poste restante

Dátumok

Vannak olyan dátumok

amik még rám ismernek,

számon tartanak tűnt éveket,

évszakot, napot, percet.

Nem tudom  miért teszik,

ha már rég nincsenek itt?

Elmúltak észrevétlen, csendben,

becsaptak, itt hagytak engem,

persze jönne mind vissza, sorban,

bár helyettem már valaki mást találna,

de higgyék csak, hogy vagyok aki voltam,

mert aki lettem, annak jobban fájna...

Napmadár

Eső után vettem észre, milyen

eleven, színes freskó lett a nyár,

rubint ragyog az alkonyi égen,

pára-balerinák tüllszoknyáira

sárga selymet csipkéz a láthatár.

Nem tudom ki ő, miért festi szépre,

alkotó kezében ecset a fénysugár.

Ámulva nézek a bársonyos kékre,

sötét azúrja, mint „hiányod átjár”.

Bevonja törtfehér felhővitorláit,

lehorgonyoz az Esthajnalcsillag,

a Holdat mély álomba navigálja,

s az követi, mint gazdát hű kutyája.

Az est hűs hulláma ringat, becézget,

míg lomha szárnyaira vesz a bánat,

pontos a menetrend, ma sem késhet,

elindul körútján az éjszakai járat,

s az elszálló, óriás napmadár

nekivág velem az éjszakának.

07. 02.

 az idézet: József A.: Gyermekké tettél c. verséből való

Útközben

Nem versenyezhetek szavakkal,

a célszalag régen átszakítva,

bennem összeér a cél a rajttal,

úgyis tudod,  ez van megírva,

de sírni nem fogsz látni soha.

Az ámítás egy könnyű műfaj.

Én megyek, léptem nem tétova,

és nem röppen utánam sóhaj,

lélegzetem sem fojtom vissza,

hogy halljam, mit sosem mondanál.

Ami elmúlt, menjen. Nem sírom vissza,

a szerelem -ha keres-, útközben talál.

Jégidők

Nyáron, amikor égetőn tűz a nap,

tudom olvadnak az ősi jéghegyek

a földön, de miért, hogy napra nap

én is ott a hegycsúcson legyek?

.. és egyáltalán, hogy kerültem oda?

Mert hegymászó sosem voltam,

bennem is csak az az anyag tétova

pont, ami kavarog a csillagokban.

A messzeségek közelébe érve

lebeg az óceánon egy olvadó tűzgolyó,

onnan néz vissza az ég kék szemébe

és csak néz, pedig látni volna jó.

A jég gyorsan a tengerbe olvad,

beleúsztatja fénybe fagyott titkait

ma a sós hullámokba a holnap,

felold valami fájó tegnapit.

Hópehely súlyok

Hópehely súlyú csöppnyi létezések

a májusi napfénybe fagyva is élnek.

Nem fájhat jobban semmi, már tudom,

mint ez a valószerűtlen nélküled-élet,

hol csak indulástól érkezésig tart a fájdalom.

S az úton végig pihékkel szálló pitypangének

kíséri minden álmom, míg utolér veled-halálom.

Hallod,...  hogy zenél most az élet?

Én minden zengő-bongó hangot neked adnék,

magamnak semmit sem tartanék meg,

két karom lenne a párnád, - puha menedék,

boldog mosolyod a felhőkről visszaverődne,

s aki életet adott, már sosem félnénk tőle.

Te ringatsz el még mindig engem.

Csillagbölcsőben most a nyár növekszik,

örömpillanat szigete körül bánattenger,

halkan hullámzik bennem napestig.

„Hajózni kell..”,  tudom, segít a Hold ragyogása,

csillagok közt nem tévedhet el anyák árvasága.