poste restante

Hópehely súlyok

 

Hópehely súlyú csöppnyi létezések

a májusi napfénybe fagyva is élnek.

Nem fájhat jobban semmi, már tudom,

mint ez a valószerűtlen nélküled-élet,

hol csak indulástól érkezésig tart a fájdalom.

S az úton végig pihékkel szálló pitypangének

kíséri minden álmom, míg utolér veled-halálom.

 

Hallod,...  hogy zenél most az élet?

Én minden zengő-bongó hangot neked adnék,

magamnak semmit sem tartanék meg,

két karom lenne a párnád, - puha menedék,

boldog mosolyod a felhőkről visszaverődne,

s aki életet adott, már sosem félnénk tőle.

 

Te ringatsz el még mindig engem.

Csillagbölcsőben most a nyár növekszik,

örömpillanat szigete körül bánattenger,

halkan hullámzik bennem napestig.

„Hajózni kell..”,  tudom, segít a Hold ragyogása,

csillagok közt nem tévedhet el anyák árvasága.

 

 

Jelek

Fehér jázminillatot röptet a szél,

lehelet finom csókot küld a napnak,

most, amikor ezernyi madár csacsog,

s zeng a zöld, csak öreg fák hallgatnak.

 

Különös, szelíd fényörvény kavarog

a bíbor-lila pünkösdi rózsák körül,

elszórja színes meséit a tavasznak,

velük május-szárnyú, halk sóhaj repül.

 

Belélegzik mélyen a levendulák,

szirmocskákat szül száz vajúdó virág,

néhány göcsörtös ág alkonyt hintáztat,

míg lassan benépesül a csillag-promenád.

 

Az én szívem is odaszállni készül,

elhagyva csendfészkét a szavaknak,

jeleket olvas épp egy felhőképről,

arról, hogy még mindig maradhat

 

legszebb ünnep, mikor szívemmel látlak…

Hálát adok az égnek, mert felismernek,

éreznek a fák is, bár mélyen hallgatnak,

de amíg csak élnek, hisznek benned.

 

 

 

röptében

 

árnyékszürke mézgasárga

az ég alja mint óriás lárva

kibújik belőle egy lepke-felhő

a hímporos este körül matat

megzizegtet pár álmos csillagot

szóra bír hallgatag tájakat

elhagyja hűtlenül a horizontot

rárepül a lanyha éjszakára

szárnyait fölöttem lebegteti

mint méla gyász a fátylakat

s röptében lecsap úgy találomra

egy mélybe zuhanó álmomra

 

 

parola

 

nyújtom jobbra a kezem

és nyújtom balra

nem disznóláb

nem...  nem ment el az eszem

de nem mászok a falra

hiába akarják

nem gyűlölök hazánkfiát

mert úgy döntöttem

ez az én kezem

nem ismeretlen neki a munka

de tud simogatni és ölelni újra

millió parola a tenyeremben

lemondok a gyűlöletről a javukra

nem bízom senki másra

ez az én kezem  az én szivem

az én életem

 

https://www.youtube.com/watch?v=Ot6wzfJC5ag

 

 

Távolból

 

„Távolból írok kedvesem,

nagyon távol vagy már azt hiszem…”

 

eldöcög mellettem rozsdás sínen

egy sárga fantom-villamos

nem tudom hová vinne engem

fel már nem szállhatok

túl messze repültem így is

messzebb a csillagoknál

ahol a szerelem még mindig

fényes napszekéren jár

távolból küldöm az üdvözletem

nem sírok már mosolygok nélküled

holott nincsen rá semmi ok

nem értik ezt csak a fantomok

az idő lassan elkocog velem

halkan fut a lebegő zakatoló síneken

arról mesél hogy egyszer véget ér

a dobogó távol egészen szívemig ér

erről írok most  de neked nem kell

 

„ megírnod azt, hogy szerettél…”

 

 

/idézett sorok:  Fonográf: Levél a távolból;    fórumban megadott címre írt /