poste restante
SzemélyesDátumok
Dátumok
Vannak olyan dátumok
amik még rám ismernek,
számon tartanak tűnt éveket,
évszakot, napot, percet.
Nem tudom miért teszik,
ha már rég nincsenek itt?
Elmúltak észrevétlen, csendben,
becsaptak, itt hagytak engem,
persze jönne mind vissza, sorban,
bár helyettem már valaki mást találna,
de higgyék csak, hogy vagyok aki voltam,
mert aki lettem, annak jobban fájna...
Napmadár
Napmadár
Eső után vettem észre, milyen
eleven, színes freskó lett a nyár,
rubint ragyog az alkonyi égen,
pára-balerinák tüllszoknyáira
sárga selymet csipkéz a láthatár.
Nem tudom ki ő, miért festi szépre,
alkotó kezében ecset a fénysugár.
Ámulva nézek a bársonyos kékre,
sötét azúrja, mint „hiányod átjár”.
Bevonja törtfehér felhővitorláit,
lehorgonyoz az Esthajnalcsillag,
a Holdat mély álomba navigálja,
s az követi, mint gazdát hű kutyája.
Az est hűs hulláma ringat, becézget,
míg lomha szárnyaira vesz a bánat,
pontos a menetrend, ma sem késhet,
elindul körútján az éjszakai járat,
s az elszálló, óriás napmadár
nekivág velem az éjszakának.
07. 02.
az idézet: József A.: Gyermekké tettél c. verséből való
Útközben
Útközben
Nem versenyezhetek szavakkal,
a célszalag régen átszakítva,
bennem összeér a cél a rajttal,
úgyis tudod, ez van megírva,
de sírni nem fogsz látni soha.
Az ámítás egy könnyű műfaj.
Én megyek, léptem nem tétova,
és nem röppen utánam sóhaj,
lélegzetem sem fojtom vissza,
hogy halljam, mit sosem mondanál.
Ami elmúlt, menjen. Nem sírom vissza,
a szerelem -ha keres-, útközben talál.
https://www.youtube.com/watch?v=VMIAVVtEPyg
Jégidők
Jégidők
Nyáron, amikor égetőn tűz a nap,
tudom olvadnak az ősi jéghegyek
a földön, de miért, hogy napra nap
én is ott a hegycsúcson legyek?
.. és egyáltalán, hogy kerültem oda?
Mert hegymászó sosem voltam,
bennem is csak az az anyag tétova
pont, ami kavarog a csillagokban.
A messzeségek közelébe érve
lebeg az óceánon egy olvadó tűzgolyó,
onnan néz vissza az ég kék szemébe
és csak néz, pedig látni volna jó.
A jég gyorsan a tengerbe olvad,
beleúsztatja fénybe fagyott titkait
ma a sós hullámokba a holnap,
felold valami fájó tegnapit.
Hópehely súlyok
Hópehely súlyok
Hópehely súlyú csöppnyi létezések
a májusi napfénybe fagyva is élnek.
Nem fájhat jobban semmi, már tudom,
mint ez a valószerűtlen nélküled-élet,
hol csak indulástól érkezésig tart a fájdalom.
S az úton végig pihékkel szálló pitypangének
kíséri minden álmom, míg utolér veled-halálom.
Hallod,... hogy zenél most az élet?
Én minden zengő-bongó hangot neked adnék,
magamnak semmit sem tartanék meg,
két karom lenne a párnád, - puha menedék,
boldog mosolyod a felhőkről visszaverődne,
s aki életet adott, már sosem félnénk tőle.
Te ringatsz el még mindig engem.
Csillagbölcsőben most a nyár növekszik,
örömpillanat szigete körül bánattenger,
halkan hullámzik bennem napestig.
„Hajózni kell..”, tudom, segít a Hold ragyogása,
csillagok közt nem tévedhet el anyák árvasága.