poste restante

 

életem kukája

 

hány gondolat vetél még el

míg megszületik az az egy

hány érzés kerül szemétdombra

mint zavaros zagyvalék elegy

vagy alternatív zsákba

laposra taposva

gyűjtöm oda ahova való

telik szépen életem kukája

bár szemétben is lehet kincs

ha akad aki kiguberálja

csak az nem kidobható ami nincs

szavaknak hitelt nem adhatok

nyelvemen stigma lelkemen bilincs

nem gondolkodom tehát nem is vagyok

kidobok végre minden magyarázatot

a szívnek nincsen alternatívája

és végül csak ezek a sorok

maradnak itt a csodára várva

 

 

 

 

ve(t)het egy keresztet

 

ide vagyunk hát bezárva

ebbe a nagy-világi bazárba

hol a majmok még szabadon

ugrálhatnak fáról-fára

már amelyik nincs bezárva

velünk együtt  indul a verseny

átfér-e a rácson a szellem

és ha majd ott lesz

vajon mit tesz

random és momentán

visszaköltözik-e a palackba

vagy palackpostán

magát feladja… de tényleg

mi lesz ha végleg

ide leszünk bezárva

akkor majd minden majom

mászhat fel a ’hiszemfára’

aki azt hiszi ’nekem úgyse

lehet semmi bajom’

és ebben a tudatban

mász’ vissza a fára

de előtte ve(t)het

egy keresztet magára

 

 

A keret forrása: 

 

Juhász Gyula: Anyóka

 

Hideg, rideg a nagy váróterem,

Meg az a lusta lámpa égne jobban!

A vonat messze vágtat még a hóban,

Szorong és vár, vár a sok idegen.

 

A végzet őket percig összehozta,

Nyugatra tart ez, az keletre tér,

Vár mindegyikre egy táj, egy fedél.

Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sorsa.

 

Egyik sarokban feketében áll

Egy bús anyóka - ugyan mire vár? -

A könnye barázdáin leszivárog

 

S míg lassan betakarja a homály,

Az ablakon - tán könnyei nyomán? -

Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok.

 

 

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Az  "Anyókákat és Apókákat ma úgy hívják:  " többségében idős, krónikus beteg..."

 

Sötét keretben…

 

"Hideg, rideg a nagy váróterem,"

temetők csöndjébe futnak be vonatok.

Megszakadt szívekben hallgat a félelem,

talán szóra bírnák az utolsó mosolyok,

 

de búcsút int a Nap, a csillagok sírnak,

súlyos ezüstpalástba öltözik a Hold,

hangjai rezegnek egy túlvilági sípnak,

emitt lantot penget pár bánatos kobold.

 

Karácsony fényei gyúlnak ki az égen,

de a földön közöny, s félelem homálya

tekintget arctalan szemekből széjjel,

alig pislákol már az emberség lángja..

 

Egyirányú útra indulnak a síneken,

felfedezni talán egy másik világot,

hol szférák zenéje rezeg át az éjeken,

s „kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok”

 

( idézetben: Juhász Gyula versének kezdő és záró sorai)

 

Hologram-monogram

 

Fel-felbukkan, hogy megsimogasson

decemberi fénye, mintha valahonnan

tudná, hogy éjjel kétségek közt vacogtam:

’ki vagyok én, és ki voltam..?’ Nem tudom,

de ki kéne végre találni magam:

Mi a nevem, s mit keresek az úton?

Hol az eleje? És a vége,.. ha van?

Feléd indulhattam talán A-ból B-e,

elnavigált a fények összeköttetése,

s mint öntudatlan útonjáró, föl se fogtam

kinek voltam hologram-vendége…

 

Látszólagos minden napom,

az égen mégis fönt hagyom,

olyan szép, csábító temérdek aranya,

mi gazdaggá tesz, miközben lángol. 

Egy felhőn felsejlik egy monogram,

általa üzen valaki, hogy minden

töredékesben ott van az egész,

csak az a kép már csillagködbe vész.

Innen csak villanásokra láthatom,

olyankor nincs tér, idő sem araszol,

nincsen kérdés, nincs bizonytalan,

hogy talán nem is nekem szól,

se fönt se lent,  ami írva van.

 

Kit is takar egy monogram,

egyszer majd megfejti valaki,

talán az Avatár, vagy Te, vagy Köbüki,

vagy megfejtem én magam,

ki magát még embernek nevezi,

mert csak embernek fáj, ha nem értheti

ami írva van, elrejti előle a téli táj

megint a zöldet, a kéket, a nyarat

az őszt, a tavaszt,… a Mindenséget,

... elrejt Téged is, ezért vagyok magam,

s ezért, hogy a valóság, talán csak hologram.

12. 07.-14.

árterek

 

elöntött árterek fái állnak a vízben

fulladásos halált halnak

látszólag senki sem segíthet

kinyúló karjaiknak

senki nem menthet fészket

az éjben alig lélegzenek

 megkapaszkodnak

lent az erős gyökérben

 borzongva nézem

a kíméletlen természetet

magamban felidézem

amit tanultam régen

az élet a vízben keletkezett

ki tudja talán így volt

és újra megtörténhet

hogy Isten lelke lebeg

az elöntött árterek felett