poste restante

Gondolatok
Rozella•  2022. április 3. 19:26

A kő nem gördül le


A kő nem gördül le

 

Keselyű-felhők gyűlnek,

vérszagot bűzölög a föld,

a fák állva-halva szülnek

halott virágokat, és a zöld

kétes, valószerűtlen szín lett..

Bár tudod, hogy létezik még

a földeden,  hol alig leplezett,

irtó szándék hizlalódik rég,

amit etet egy őrült gépezet.

 

A kő nem gördül le ma sem,

marad úgy, és az, ami volt:

szilárd szív-alkotó-elem.

A többi tébolyult élő-holt

jelen, vagy titkos jövő-történelem.

Lapjait valaki feketével teleírta,

amik valaha fehérek voltak.     

A rászáradt vér lett a tinta,

s pecsétet nyomtak rá a holtak.

 

Madárszívekből a ’nyitnikék’

zsibongva szól még, de holnap

ki tudja, lesz-e kék ég,

vagy feketeszárnyú felhők zsarolnak,

„madarak jönnek, madarak jönnek

halálesőt permeteznek…”

„ Látjátok feleim..”  siralmak szállnak az egeknek,

és mégis... és mégse...

 „Sohase higgyetek a szemeteknek!”

 



Rozella•  2022. január 31. 21:55

Szélbe kiáltó


Szélbe kiáltó

 

 Ember vagyok. Hús-vér

valóm a rendezetlenség

felé tendál, de tudd Testvér,

hasonlít rám a Mindenség.

 

 „Én vagyok az út”…

Az idő is rajtam gyalogol,

de nem állhat meg, mint a szív,

ha túl fáradtan zakatol.

 

„Én vagyok az igazság”…

sohasem győző bajnoka,

full extrás képzelgésem

semmibe sem került soha.

 

„Én vagyok az élet”…

Ősi három az egyben,

ám ha mégis meghalnék,

tudd: rossz útra tévedtem,

 

... s mert voltam sötétet látó,

leszek a fény örök követe.

Most vagyok szélbe kiáltó

jelenések széthulló szövete.





Rozella•  2021. november 9. 12:02

Gleccser-hatás


Gleccser-hatás

 

Színeket csal elő a gyanútlan tájból, 

van, ahol gyilkol, de itt még simogat.

Míg forróság hava tombol amott távol,  

köröttem levélszőnyegen ősz-lenyomat.

 

Jaj, mi lesz, ha eltűnnek az évszakok,

összevegyülnek  ős-szeszélyük szerint?

Mi lesz majd, ha Én már nem Én vagyok,

nem találom magam se bent, se kint…

 

Felbolydul a nyár, emlék láng-virágok

hamuvá halnak s a kövült örökzöldeken

cseppekbe kristályosodnak a hiányok,

értem sem tavasz, sem ősz már nem üzen.

 

Hullámzó bánatom özönvízzel felér;

leomlott egy jéghegy is, mint annyi más…

Ki hallja, ha vízesés robajával zúdul a vér

a lélekóceánba? - Olvadó gleccser-hatás.

 

Milyen bölcs a Nap. Ő a Jó úton jár,

engem nem hív magával mégsem.

Azt hiszem megérti, mennyire fáj

e saját, végzetes utamról letérnem.

 

 

 

Rozella•  2021. november 4. 19:37

„Memento mori”

 

„Memento mori” *

 

Minden megy a megszokott rendben,

koszorúk, araszolgatás, sűrített járatok..

Útra kel a gyász is,  novemberben

mindig halni akarnak a krizantémok.

 

Ki hinné egy kis csokor mire képes

értünk és értük, s még ha nem is hihető,

minden szál pontosan érzi, nem véges,

öröktől létező bennünk a tér, az idő.

 

„Memento mori”- ahogy ez már szokás,

és a temetőkert dermedt emlékműveire

mégis élet költözik, kis gyertyalángolás

lobbanásaiban a múlt visszadobogó szíve

 

üzen: halál soha nem győzhet az életen.

Figyeljetek csendben a virágok szavára:

csillagerdők mélyén pihen a végtelen,

az élőkre emlékszik,  sosem a halálra.

 

/ 2019 /


 *memento mori: emlékezzél a halálra  / latin/


 

 

 

 

 

Rozella•  2021. október 16. 18:27

Csak már nem hisszük el…


Csak már nem hisszük el…

 

 

Akkoriban negyven éven át

„ideiglenesen” felmentettek

az önálló gondolkodás alól,

aztán egyszer csak fellélegezhettünk:

- Na végre! Végre elmentek!

Felvirradt ránk egy új nap,

s szokta a fényt a szemünk.

 

Fogadkoztunk is akkoriban,

 hogy ezután soha, de soha

a sötét szolgaság meg nem ismétlődhet,

hisz látjuk mi már az erdőt a fától,

megtapasztaltunk századokat

elnyomásból, megtorlásból.

 

Utcákat söpört ki, az eufória

tisztára takarította a parkokat,

hol a béke beférkőzhetett végre

a padok mögé bújt gyűlölet helyére,

hogy összeterelje az álmukban világgá

kergetett szívdobbanásokat,

de már késő volt a nagy pillanat…

 

Életünk ma sem szól másról,

mint a múltról,  s a megmaradásról.

…Csak már nem hisszük el,

hogy változtak a módszerek megint.

A jövő épp beint, meglapul a fa-lóban,

és nincs aki megment a valóságtól,

- valóban- , mert a negyven év alatt

önként - sőt teljesen önállóan -

szoktunk le az önálló gondolkodásról.