poste restante

Nélküle

 

Mindenütt kerestem,

néha úgy éreztem már itt van,

hozzám ér, egészen közel..

Csalódtam, mégsem hittem el,

hogy nem kapok kegyelmet,

csak vártam titokban, konokul,

mint szülőjét árva gyermek.

 

Tudtam, a földön léteznie kell,

ki megtestesíti azt a tökéleteset,

akit saját magából gyúrt az Isten,

majd milliónyi élő sejtre tépett,

s szerelmek között szétosztotta,

atomjaira bontva egy élő egészet.

 

Így sokszorozta meg álmom,

ez lett -részben- földi jutalmam

és mellé kirótt égi büntetésem,

amiért megtudtam, hogy mégsem

halhatok nélküle meg egészen,

ha nélküle itt csak részben éltem.

 

https://www.youtube.com/watch?v=Hat1Hc9SNwE

 

csak egy árnyalattal

 

csak egy árnyalattal sötétebb

megnyugvás-zöld most a fenyők színe

s a nap épp csak odafirkant valamit

felhőpergamenek szélire

talán hogy késik a szélvihar

de addig fontos minden perc

ami várható rossz időt takar

fák alatt sok árva lehullott levél

bújna valahová költözni akar

a föld avarbarna szelíd befogadó

senkit nem küld már vissza

bánatát magába temeti

néhány későn nyíló kis virág

segít csak gyászolni neki

mielőtt szirmait lehullatja

 

Nap-monológ az emberekhez

 

 

"Én a Nap vagyok.Valamikor régen

születtem, már nem emlékszem,

de tudom, sokáig "Adjon Istent" köszöntem…

s most is mondom néktek: ”Jó napot!”

Én fényt is hozok, nemcsak bánatot.

Sötétségen, hideg űrön át messziről jöttem,

csak azért, mert Ti vártatok.

Csillagok közt feszülő sugáron

égi kötéltáncomat járom,

szétszórt aranyaim földre hullnak,

elveszítem őket, mégse bánom,

őszi éjjel, szívek rejtett, sötét zugában

Nálatok egytől-egyig megtalálom.

Én a Nap vagyok. Szeretlek.

Mondd, te ki vagy? "

***** 

Én… lehet, hogy ember vagyok,

akit becsap a világ, - érzéki csalódás

ez azt hiszem, naponta érzem, amit látok

talán valós, talán csak becsapódás…

 

 *******

 

Becsapódás

 

Holdfészekből néz le rám a bánat

és a túloldalon ott költ az öröm,

nem értem miért fordít nekem hátat,

de ha megfordulna... - én megköszönöm.

 

Tudom nem ragyoghat Nap sötét éjen,

pedig én olykor úgy láttam régen,

most csak csillagfény csapódik a Holdba, 

s úgy látom néha, mintha ettől mégis boldog volna…

Utcai életképek - anno 201...

 

Megszívott életek csikkjeit

görgeti az őszi szél,

sörösdoboz gurul utána,

egy slukkot még remél.

Bávatag buszmegállóba

cammogó napok terheit

hordja pár igás ló

s a zebra nem segít nekik,

csak néhány ázott rigó

utánozza a lámpák fakó füttyeit.

 

Ablakpárkányon gubbaszt

egy kitartó galambpár,

valamit mindig találnak

a tükörpocsolyák alján:

képet, morzsát, túlélő magot;

Egy kétkerekű kiskocsiból

kizörög az átmeneti állapot,

pár szilvaszem tekint szét

utoljára, mielőtt lekvárba

fojtaná hamvas kék színét.

 

Kabátot kap magára a bánat,

gombjait keresi fáradt arcokon,

magukra maradva lúdbőrös

cipzárak is mind bezárnak,

mert itt minden lélek rokon.

Dugófülű lények jönnek-mennek,

ujjakhoz nőtt sok lapos doboz,

 szokott helyén nincsen már ott a fa,

nincs levél-ikon, s lájkolható toboz,

de a képernyő ezt nem jelzi ki.

 

Plasztikbabán  divatdzseki,

a kirakatban már hull a hó

és koravén mécsesek százai

újra emberekre várnak, ó de jó

tágas itt a tér és szinte

minden eladó vagy kiadó…

A járdán ballag egy emlék, tán

feje fölé nem is kell fedél,

esőben, reszkető szív-tájakon jár,

míg rozsdapaplan alatt kómából a tél

lassacskán ébredezik már...

 

vándorlás

 

rég tudom hogy a sivatag

vándorol akár órák alatt

megváltozik a táj

homok a dűnével rezonál

 

de nem tudom hogy az órák

vajon hová vándorolnak

és miként válhat

belőlük is végtelen sivatag

 

mégis amikor jön a monszun

órák alatt kivirul tőle az élet

a semmiből virágok nőnek

 színes kis világok

 és addig

talán nem vándorol tovább a lélek