poste restante

 

Siker

Az egyiknek siker, ha likvidál,

a másiknak az, mikor ellenáll,

közben sikert sikerre halmoz,

úgy tarol az értelmetlen halál.

 

Netán a delfin-halál is ’sikertartozék?’

Hogy szakadna le végre már az ég

arra, aki a temérdek szenvedést okozza!

Az siker volna, de ne holnap! Ma még!

 

 

 

 

Csendeső

 

 

Felhőre rebbenő gondolatból

születik cseppenként

a csend, és az eső  - csak mert vártam,

attól lett eredő.

Hajamra hull, hozzám hajol

bennem hallgat, ma csendes ő,

csak patakja csobog valahol

távol, míg elhalkul az idő.

 

Halvány a hold suhanása,

fényfonatú hű álmait

 rábízza a csend szavára:

„az elmúlás élni tanít..”

Mintha minden csillag állna,

 csak a nyár lépte közelít

 lassan a szív fókuszára,

 ritmusát felveszi az eső,

cseppeket csen az éjszakába.

 

Hangja hulló valóság, hihető.

Érzem, ahogy a föld befogadja,

mohón magába szívja az életet..,

… de nem, az mégsem lehet,

hogy elnyelje a csend a kék eget…

Felhők foszló pulzusát tapintom,

megérint az álmok körforgása:

s mikor felébredek már tudom,

a dobbanásnak nincs alternatívája.

 

 

 

 

földön túli

 

minden ott zajlik

a lélek- kulisszák mögött

egy más(ik) világ létezik

a földi valóság széttörött

darabjain nincsen áldás

az éj fekete varja rárepül az estre

félelem-karok kapaszkodnak

a föltámadhatatlan testbe

és nincs  és nincs megbocsátás

élőknek nem bocsáthatnak meg holtak

 

arcuk torzó szemeikből vérző

pillanat-patakok a semmibe folynak

míg fönn eleven szívekbe tépő

keselyűk károgva keringnek

túlélést remélő álmaink felett

s cafatokra tépik tévhiteinket

 

sötét az égbolt a hajnali hold

oly fénytelen mintha sohasem

ragyogott volna itt még a tavasz

fölött egy földön túli szerelem

pedig minden ugyanúgy zajlik

a kulisszák mögött mint rég

csak a fények sebesebben szöknek

ha kitárja előttük kapuját az ég

 

A kő nem gördül le

 

Keselyű-felhők gyűlnek,

vérszagot bűzölög a föld,

a fák állva-halva szülnek

halott virágokat, és a zöld

kétes, valószerűtlen szín lett..

Bár tudod, hogy létezik még

a földeden,  hol alig leplezett,

irtó szándék hizlalódik rég,

amit etet egy őrült gépezet.

 

A kő nem gördül le ma sem,

marad úgy, és az, ami volt:

szilárd szív-alkotó-elem.

A többi tébolyult élő-holt

jelen, vagy titkos jövő-történelem.

Lapjait valaki feketével teleírta,

amik valaha fehérek voltak.     

A rászáradt vér lett a tinta,

s pecsétet nyomtak rá a holtak.

 

Madárszívekből a ’nyitnikék’

zsibongva szól még, de holnap

ki tudja, lesz-e kék ég,

vagy feketeszárnyú felhők zsarolnak,

„madarak jönnek, madarak jönnek

halálesőt permeteznek…”

„ Látjátok feleim..”  siralmak szállnak az egeknek,

és mégis... és mégse...

 „Sohase higgyetek a szemeteknek!”

 

Szélbe kiáltó

 

 Ember vagyok. Hús-vér

valóm a rendezetlenség

felé tendál, de tudd Testvér,

hasonlít rám a Mindenség.

 

 „Én vagyok az út”…

Az idő is rajtam gyalogol,

de nem állhat meg, mint a szív,

ha túl fáradtan zakatol.

 

„Én vagyok az igazság”…

sohasem győző bajnoka,

full extrás képzelgésem

semmibe sem került soha.

 

„Én vagyok az élet”…

Ősi három az egyben,

ám ha mégis meghalnék,

tudd: rossz útra tévedtem,

 

... s mert voltam sötétet látó,

leszek a fény örök követe.

Most vagyok szélbe kiáltó

jelenések széthulló szövete.