poste restante

Gondolatok
Rozella•  2020. november 29. 10:01

árterek


árterek

 

elöntött árterek fái állnak a vízben

fulladásos halált halnak

látszólag senki sem segíthet

kinyúló karjaiknak

senki nem menthet fészket

az éjben alig lélegzenek

 megkapaszkodnak

lent az erős gyökérben

 borzongva nézem

a kíméletlen természetet

magamban felidézem

amit tanultam régen

az élet a vízben keletkezett

ki tudja talán így volt

és újra megtörténhet

hogy Isten lelke lebeg

az elöntött árterek felett



 

Rozella•  2020. november 9. 18:15

most azonnal


most azonnal

 

úgy kéne valami nagy tiszta kékség

most azonnal a ködök helyett

talán a jóreménység fok felett

amit egy eszkábált űrhajó

majd újra beszennyezhet


mert az ember permanens mocskoló

testét a kosztól még óvja

de édenből végleg kiűzetett

avult fügefalevél logója

lelke hányódó ladikban ül

nyelve sziszegő kígyó

levedlett múltját hátrahagyva

már lélekvesztőn menekül

 

a vízen szutyok-folyó-habok

tengerig ömlik csak ömlik a szó

jobb híján mégis ebbe kapaszkodok

noha érzem lassan belefulladok

porszem létemért tudom nem kár

de könyörgöm valaki foltozza be már

ezt az összetákolt noé-csónakot

telve a sok barommal

rajta de most azonnal

 



Rozella•  2020. október 22. 20:23

Madárszív

 

Madárszív

 

Amikor lelkemre az éj sötétje ül le,

csak bámulom a hold és a csillagok románcát,   

s hajnalra kék égdarabkákkal foltozom be

álmaim rongyos, foszladozó zsákját.

 

Tartson ki csak még egyetlen napig,

holnap az egészet úgyis kiszórom,

vigye el a szél, röptesse föl a napig,

sötétről többé ne kelljen szólnom.

 

Milyen ostoba dolog, hogy elhiszem,

ott fönn mosoly van és fény mindörökké,

elhiteti velem virrasztó  madárszívem

mielőtt itt lent végleg elfoszlik köddé.

 



Rozella•  2020. október 20. 13:43

24 óra

 


24 óra

 

az óra jár csak én állok itt

percmutatókon lecövekelve

mint akit nem suhinthat fejbe

boxoló ökle az időnek

 

nem is küzdök mert minek

hárított ütések helyett

mindig újak jönnek

nem ismerem őket

ők sem engem

túl nagy lett az aréna

benne rég elvesztem

 

egyhelyben állok

nincsen védőruhám

nem is reklamálok

nekem miért nem jár

 

csak néhány pillanat

figyel néha rám

bennük a tűz hamvadó

de állja a parazsat még a szó

és így is elég

naponta az élet-ringben

az a huszonnégy óra

állni látszó körbejáró

...holnapra csak mutató...

 

 

Rozella•  2020. október 7. 17:35

Sietség

 

Sietség

 

Elnyúlik lassúdan, az árnyék

levélszőnyegen lustán elhever,

nem siet sehova, álmot vár még.

 

A fűben halkan zizeg matat,

sok apró, láthatatlan lény,

akaratlan is mind a nap felé halad.

 

Ösztöne hajtaná a fényre,

mégis belecsimpaszkodik

a Hold szakadt kötényébe, 

 

melyről a lefoszló csillagcsipkék

enyészetté válnak, ez a sorsuk,

mert mindig is a sötétet szerették.

 

Nincs idő bámulni, sietnem kell,

de még megállok, csodálom a fákat,

ahogy állnak bizton, egyhelyben.

 

Átvillan rajtam, ha én is fa lennék,

talán szavak nélkül is megszólítanának:

Hová...? S én mit felelhetnék…?

 

Tudnék-e hinni még a gyökérben,

megborzongnék-e egészen lombig,

a baljósan surrogó őszi szélben;

 

vetkeznék-e velük mezítelenre,

s rábíznám-e helyben-létem

egy-egy elsiető emberre..?

 

Istenem, te látod a lelkem,

vagy legalább néha hallasz engem?

Felelj, miért és hová kell sietnem…?

 



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom