poste restante

 

Húsvét- 2018

 

Ma éjjel megint zuhogni fog,

villámlás lesz és dörgés.

Égi háborúban vad ciklonok

dúlnak, nem használ könyörgés.

 

A felhőkre nincs írva semmi.

Mit olvashatna onnan a szív?

Egyszerűbb mindent tagadni,

a tapasztalás is rég alternatív.

 

Az ünnep esővel érkezik,

és biztos feltámad majd a szél,

az Élet él, de mégsem hiszik,

amit a halálról ma elmesél.

 

 

 

Böjt havában...

 

 

Böjt havában történt, Virágvasárnap. A templomban az idős pap az ünnepre gyűltek előtt misézett, és egy kétezer

éves példabeszédet idézett: 'Jézust előbb hízelgőn szembe dicsérték a farizeusok, majd  álnokul a tanácsát

kérték: Mondaná meg nekik bölcsen, helyénvaló-e a császárnak adót fizetniük? Oly méltatlan ez, mit kéne

hát most tenniük? Lesték szavait, mit felelnie kellene, s várták sokan, hogyan fordíthatnák ellene?

Jézus azonban átlátott a cselvetésen és a kérdésre maga is kérdéssel felelt:

’- Kérlek, mutassatok fel egy dénárt nekem, s mondjátok meg, kinek a képét látjátok ezen?’ 

A császár képe van ott - kiáltották azok. Jézus ekkor csendesen így válaszolt :

„- Adjátok hát meg a császárnak ami a császáré, és adjátok meg az Istennek, ami az Istené ”

 

Így hangzottak a szavak, Jézus tiszta, pontos szavai. Megdöbbentek rajta, nem ezt akarták hallani. Megértették-e

akkor,  - és értik-e most az üzenetet -, ki tudná megmondani? Húsvét előtt böjt havában, ismét elhangzott e történet, s

az atya, amint körültekintett látta, sokan megdöbbentek megint, most sem ezt kívánták hallani, ezért folytatta hittel,

keményen, hogy Jézus igazságát segítsen megérteni:

 

„Fontoljátok meg Ti is ma mindannyian,

és adjátok meg kinek-kinek, amihez jussa van!

Hogy mit kapjon a császár és Istent mi illeti?

Csendesült, tiszta elmétek már nem kérdezi.

Mert hamis próféták jönnek ma is közétek,  

de ne higgyetek az ámító, hazug beszédnek!

Sok ezer éve hallik, s szól ma is a kígyó-ének,

ám elnémul azonnal, amint  megzendül a lélek”

 

Jézus üzenetéről szólt így Isten szolgája a hívekhez, a felszisszenő kétkedőkhöz, az egy nyelvet beszélő, közös imát

mondó, egymást mégsem értő emberekhez. Az atya beszélt tovább határozottan, s szavát csendben hallgatták a

padokban:

   

„Adassék meg a csend, mert böjt ideje van,

 legyen bennetek is tisztulás valóban,

legyen megállás a hömpölygő, hazug szóban!

Ömlik ránk folyvást a butító, silány áradat,

új császárok üzennek a józan észnek hadat,

naponta mocsokkal, szennyel árasztanak!

 

Eljött az ideje végre a tisztulásnak,

adja át helyét a zaj az elnémulásnak!

Ne ártsanak tovább a pusztító salakkal,

ne mérgezzen senki álnok mondatokkal!

Emlékezzetek, kik és hányszor óvtak,

s mily súlya volt szavuknak, ha szóltak:

* "Vigyázzatok  ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna" *

 

Áldott legyen a böjti csendesség

a kint és az idebent is ártó zajban, 

legyen mélységes, tiszta csend,

békés menedék a szitok-okádó,

hangos zűrzavarban!

Mert csak a csend képes nem hazudni,

bemocskolt, meggyalázott szavak

sáros szennyesét tisztára mosni.

Hallgasson el minden hitvány harsona,

némuljon el szónokok ártó szava!

Fogadja, s hívja magába minden ember

a böjti nyugalmat,  a szív csend-hangjait,

amit máskor meghallani nem mer!

 

Legyen egyszer önkéntes némaság,

legyen most szavak nélküli a világ,

legyen a sok alja beszédnek is böjtje!

Nem az ember dolga, - Isten teheti csak,

hogy a csendet a lélekkel betöltse.

Legyen szótalan böjt, legyen tisztító csend,

legyen az értelem bölcs s a fejekben rend.

Zárjon össze a száj, a nyelv ne mozduljon,

imára, fohászra áldott csend boruljon,

sírás és káromlás ne legyen hallható,

s a hazugság hallása megtagadható!

 

Szemetek nappali fénnyel lásson a sötétben,

maradjon meg tisztán, kimondatlan a szó,

bennetek rejtőzve a böjti reményben.

Válaszra vártok, amíg ordító zaj van?

Tán érteni a kérdést a hangzavarban?

Figyeljetek jobban egy benső hangra,

mert amit mond, azt Isten sugallja.

Hallgassátok, ne féljetek meghallani,

s megértitek majd, nem kell kimondani!

Böjtöljetek csendben, némán, titokban

s halljátok a választ  önnön magatokban:

 

Legyen a császáré mindenkor - ami neki jár,

de mit Istennek adtok, el nem vehetik már. ”

 

*  idézet Reményik Sándor: Az ige c. verséből 

 

 

 

 

Kérdő -jelek 

 

Ha már elhiszed, hogy jól rendezted be,

(bútort tologatni kinek is van kedve… )

megszokott rítusaid behódoló áldozatot

mutatnak be félve naponta neked;

Mikor  úgy érzed, már rég nem itt a helyed;

s lendületből kirúgnád a földgömb oldalát,

nyugtatgatod magad, (ó, kegyes hazugság)

könnyebb lesz odaát, sőt biztosan jobb,

de zsebedben lapulva még ott vacog

a beléd kapaszkodó lelkiismeret.

 

Félrenézel könnyelműen, miért engeded,

hogy mínuszba lengjen át a mérleged?

Mímelt mosolyok ránca arcodra fagy,

a sors végrendelete mindent rád hagy,

de mihez kezdhetsz ekkora vagyonnal,

koplaláshoz szokott sovány gondolattal?

Hiúságot árulsz fillérekért, megszokásból,

nyüzsgő zsibvásáron alkudsz, s átengedsz

minden öncsalást a homlok-határon;

 

Mikor éjszakádban sok már a rossz álom,

s reggel saját istened pöffeszkedik a házi oltáron,

a levegő vészesen fogy, hiába szippantanál

tavaszt, tüdődben csak ziháló hörgő rezonál;

Ha magukba zárnak nyitottnak látszó körök,

és lassanként rájössz, hogy Anna sem örök… 

Akkor állj elébe, nézz bele egy szem tükrébe,

álld a tekintetét úgy, ahogyan régen kéne,

akard, hogy válaszoljon ma még,.. a tiéd-e?

.. de ne higgy neki, nem számít bármit mond,

csak azt figyeld, a szemedbe visszanéz-e…?

https://www.youtube.com/watch?v=zArEIy4bGt0

 

 

 

A hazát csak könyvekből…

( nem vers, csak gondolatok 2018 március 15.-én)

  

  A hazát csak könyvekből ismerik, sokan nem is hiszik, hogy létezik, mert elvették már rég tőlünk ezt is, határon innen és túl, pár ezer évnek bealkonyult, de kit érdekel ma már, ha a pénz és nem a nép, csak valamely párt győz a szíveken, trónol észérveken…  ’A múlt elveszett, a jövő fikció, de sebaj, a fontos hogy legyen itt és ma nyertes…amihez asszisztáljon, ha kell a jelen, ugyan, kit érdekel most már a történelem?’

 Ma nem töltődni, tanulni, szeretni, összetartozást megtapasztalni járnak a határon túlra, hisz az orrukig se látnak! Ma kampányolni mennek a „bátrak”, de HAZÁT már csak antikvár könyvekben lelnek, és talán magyar népmesékben  ha találnak… A nagy narratívák kora lejárt, már nem kell szájkosár a szájnak, de a szavak tettek nélkül úgyis mindent és mindenkit felzabálnak…

… Akkor több mint ezer kilométert kellett keletre utaznom, hogy végre meghalljam felnőtt fejjel, nyitott szívvel megértsem, hogy a Gyimesek zöldje, a meredek kaszálók, irdatlan erdőségek, a koronát formázó őrpont, az évtizedek alatt leromlott, elárvult gyimesbükki vasúti őrház egy fájó memento, s hogy az egykori, keleti határ mentén is küszködnek, dolgoznak, remélnek, de ugyanúgy magyarul beszélnek ott, mint itt én;

Ott mégsem voltam gyanús idegen annak, aki életében addig még soha nem látott, se engem se a mai Magyarországot, de nem kérdezte, kiben, miben hiszek, vagy miféle felekezet tagja vagyok, (már ha egyáltalán vagyok), nem kellett sem tolmács, sem ’érték-minimumok’ kínos egyeztetése, és nem merült fel a kérdés, hogy ki kit győz le, s hogy vajon megéri-e? Mert akkor magyarul beszélni pont elég volt, a többit elsírták a némán kiömlő könnyek, a kimondhatatlant kimondta a szív és ettől nem nehezebb lett, hanem könnyebb…

Ott értettem meg mit jelent a sors-közösség, milyen az összetartozás-érzés, mit jelent a haza, és mit jelent egymást elveszíteni, ha a sors keze nem áld, s a magyarhoz mostoha… Sokan voltunk, összekapaszkodva, kéz a kézben mégis egyszerre  indult mosolyra a szem, táncra a láb, öröm és bánat könnyei szabadon csorogtak, de nem lengett a hegyek fölött délibáb, vezényszavak nélkül, egyszerre dobbant meg a szív, bennünk ők és őbennük mi, csak a testvért láttuk, ki őszintén ölel meg és HAZÁJÁBAN a házába hív…

 

Ma már csak emlék..,  ma talán én is félve mennék…

pedig újjáépült, s zarándokhely lett egy idő óta,

de a Tatros-menti csángó vidék, sem Székelyföld

nem ugyanaz már, sok minden változott… AZÓTA.

Hazátlan, újra kirekesztett lett pár millió ember,

nem jószántából, szeszélyből, és nem is viccből…

Amit száz keserves év megőrzött, sok kapzsi idióta

elkótyavetyélte ezt is, kitörölte jórészt az agyakból,

kiebrudalta a múltból, a fiatal szívekből,

és szép lassan kiöli majd az emlékezetből is...

Hálás vagyok, amiért én átélhettem,

mert azóta már elvették tőlünk ezt is…

 

A SZÓT szinte leírni sem merem,

a HAZÁT ma már én is.. leginkább könyvekből,

s az összegyűjtött hazátlan könnyekből ismerem…

 

 

 

 

leghiányosabb versem  fele

 

…

 

...és az egész érthetetlen

se vége se hossza se kezdete

nekem adta a fél világot

ennyim van

de ha fél mire megyek vele