poste restante

Érintkezési pontok

 

Mint az 1000 + X éjszaka meséi:

szülő, társ, gyermek, igaz barát…

s mind, ki bennem az én életem éli,

belélegzi velem a csillagok porát.

Sugárzó szerelemben ragyog,  

24 karátos színarany a Nap,

s az éjszakák megszámolatlan

csillag-ezüstért vettek maguknak

egyetlen Holdat, azt is kéz alatt...

 

Föld és Ég összehajol bennünk,

mint az egymást érintő körök,

’porból lettünk, s porrá leszünk..’ ,

közben csak a hiányérzet örök…

Honnan a por? Nem tudni. Senki.

a teremtést nem kapta lencsevégre.

 „Lenni, vagy nem lenni ", de mivégre?

Mindennapos lett a szóhasználat,

- a forrást az ember gyorsan felejti -,

életet haláltól csak pillanat választ.

 

Én nem tudom, hogy kéne itt jónak lenni,

ha a kérdés… ha nincs… ha van… ha a válasz…

ha mindig csak az 'én' + az 'én' + az 'én…'

ám a látszat bármi lehet, még varázslat is,

avagy minden empirikus, valódi káprázat,

... de a veszteségek mégis valósan fájnak.

 

Azt sem tudom, kié lett végül is az Éden,

ki lesz ma űzött vad, és ki vadászhat…

Talán jobb nem tudni... Én is csak érzem,

ahogy Isten megtart védő tenyerében,

és úgy hiszem, talán szerethet mégis,

mert megérint néha… + én is…

Terített asztal

A kenyér elfogyott már régen. 

Múlt morzsái még az asztalon.

Mesélték, az íze milyen más volt,

de a mesét meg nem kóstolhatom.

 

A morzsákat csendben összesöpröm,

belekovászolom az új kenyérbe,

és a lassan felkelő életösztön

szép fényesre sül a kemencébe’.

 

Ünnepre terített asztalomon

fehér abroszon kenyérízű kenyér.

Hozzá zamatot őrző, tiszta bor,

mert ma őseim látom vendégül,

 

betoppanhatnak bármikor…

 

 

 

erdőtüzek

 

egy pillant műve csak

felocsúdásra sincs idő

az élet átver a halál becsap

lángokkal küzdök fogy az erő

mint égő erdő rémült vadja

menekülnék de nincs hova

elzárhatatlan ömlik a lávacsap 

katlan-forróság vesz körül orvul

csapdába ejt felperzselt szavak

izzása és megállíthatatlanul

rohan szívem a tűzhalálba

 

álmomból ilyenkor riadva ébredek

de ébren megértem hogy nincs kiút

tovább lobognak bennem az erdőtüzek

ebből a vadonból nem vezet ki út

 

 

Néha szeretném

 

Néha szeretném,

ha az élet egy vers volna,

és bármikor megtehetném,

hogy átírjam újra.

 

Néha szeretném,

ha valaki elolvasná a versem,

azt se bánnám, ha csak Ő,

és más soha... aztán el is felejtem.

 

Néha mégis szeretném,

ha a vers is életre kelne,

elmesélne pár sorban engem,

majd csendben tovább menne...

 

Nem kérdezném merre,

meddig visz majd az útja,

olyan lenne, mint a kék ég,

ha már nem szerethetnék,

megírna engem újra…

 

 

 

Zene

 

A szívem ma Stradivari hegedű,

nyárszöktető, víg hangokat játszik

-ahogy hallom, jó falsan-,

pedig én nem így akartam.

 

Nem érdekli. Tovább cincogat,

és a húrok is már pattanásig,

feszült pillanatok ütemről ütemre

élik túl, hogy a karmester gyenge.

 

A Nap magasan jár, ezer csillaga kíséri,  

ide sem figyel, pár hangfoszlány mégis eléri,

amiket gondosan megszűr a felhők füle

csak azt hallja, de érzi, nem szólna nélküle…

 

Mosolyog. Hamis..? Nem baj, csak legyen Zene.