Böjt havában ...

 

Böjt havában...

 

 

Böjt havában történt, Virágvasárnap. A templomban az idős pap az ünnepre gyűltek előtt misézett, és egy kétezer

éves példabeszédet idézett: 'Jézust előbb hízelgőn szembe dicsérték a farizeusok, majd  álnokul a tanácsát

kérték: Mondaná meg nekik bölcsen, helyénvaló-e a császárnak adót fizetniük? Oly méltatlan ez, mit kéne

hát most tenniük? Lesték szavait, mit felelnie kellene, s várták sokan, hogyan fordíthatnák ellene?

Jézus azonban átlátott a cselvetésen és a kérdésre maga is kérdéssel felelt:

’- Kérlek, mutassatok fel egy dénárt nekem, s mondjátok meg, kinek a képét látjátok ezen?’ 

A császár képe van ott - kiáltották azok. Jézus ekkor csendesen így válaszolt :

„- Adjátok hát meg a császárnak ami a császáré, és adjátok meg az Istennek, ami az Istené ”

 

Így hangzottak a szavak, Jézus tiszta, pontos szavai. Megdöbbentek rajta, nem ezt akarták hallani. Megértették-e

akkor,  - és értik-e most az üzenetet -, ki tudná megmondani? Húsvét előtt böjt havában, ismét elhangzott e történet, s

az atya, amint körültekintett látta, sokan megdöbbentek megint, most sem ezt kívánták hallani, ezért folytatta hittel,

keményen, hogy Jézus igazságát segítsen megérteni:

 

„Fontoljátok meg Ti is ma mindannyian,

és adjátok meg kinek-kinek, amihez jussa van!

Hogy mit kapjon a császár és Istent mi illeti?

Csendesült, tiszta elmétek már nem kérdezi.

Mert hamis próféták jönnek ma is közétek,  

de ne higgyetek az ámító, hazug beszédnek!

Sok ezer éve hallik, s szól ma is a kígyó-ének,

ám elnémul azonnal, amint  megzendül a lélek”

 

Jézus üzenetéről szólt így Isten szolgája a hívekhez, a felszisszenő kétkedőkhöz, az egy nyelvet beszélő, közös imát

mondó, egymást mégsem értő emberekhez. Az atya beszélt tovább határozottan, s szavát csendben hallgatták a

padokban:

   

„Adassék meg a csend, mert böjt ideje van,

 legyen bennetek is tisztulás valóban,

legyen megállás a hömpölygő, hazug szóban!

Ömlik ránk folyvást a butító, silány áradat,

új császárok üzennek a józan észnek hadat,

naponta mocsokkal, szennyel árasztanak!

 

Eljött az ideje végre a tisztulásnak,

adja át helyét a zaj az elnémulásnak!

Ne ártsanak tovább a pusztító salakkal,

ne mérgezzen senki álnok mondatokkal!

Emlékezzetek, kik és hányszor óvtak,

s mily súlya volt szavuknak, ha szóltak:

* "Vigyázzatok  ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna" *

 

Áldott legyen a böjti csendesség

a kint és az idebent is ártó zajban, 

legyen mélységes, tiszta csend,

békés menedék a szitok-okádó,

hangos zűrzavarban!

Mert csak a csend képes nem hazudni,

bemocskolt, meggyalázott szavak

sáros szennyesét tisztára mosni.

Hallgasson el minden hitvány harsona,

némuljon el szónokok ártó szava!

Fogadja, s hívja magába minden ember

a böjti nyugalmat,  a szív csend-hangjait,

amit máskor meghallani nem mer!

 

Legyen egyszer önkéntes némaság,

legyen most szavak nélküli a világ,

legyen a sok alja beszédnek is böjtje!

Nem az ember dolga, - Isten teheti csak,

hogy a csendet a lélekkel betöltse.

Legyen szótalan böjt, legyen tisztító csend,

legyen az értelem bölcs s a fejekben rend.

Zárjon össze a száj, a nyelv ne mozduljon,

imára, fohászra áldott csend boruljon,

sírás és káromlás ne legyen hallható,

s a hazugság hallása megtagadható!

 

Szemetek nappali fénnyel lásson a sötétben,

maradjon meg tisztán, kimondatlan a szó,

bennetek rejtőzve a böjti reményben.

Válaszra vártok, amíg ordító zaj van?

Tán érteni a kérdést a hangzavarban?

Figyeljetek jobban egy benső hangra,

mert amit mond, azt Isten sugallja.

Hallgassátok, ne féljetek meghallani,

s megértitek majd, nem kell kimondani!

Böjtöljetek csendben, némán, titokban

s halljátok a választ  önnön magatokban:

 

Legyen a császáré mindenkor - ami neki jár,

de mit Istennek adtok, el nem vehetik már. ”

 

*  idézet Reményik Sándor: Az ige c. verséből