Mondom magamnak

Rozella•  2020. november 2. 14:14

Egy kis személyes...

 

Egy kis személyes…

 

Ma halottak napja, avagy az emlékezés napja, kinek hogy. Persze emlékezni máskor is lehet és szoktunk is, de az, hogy ilyenkor közösen tesszük, tehetjük, ad valami különös többletet az érzéseknek, gondolatoknak. Hatunk egymásra. Eszembe jutnak gyerekkori emlékek is erről a napról, amikor még azokkal együtt mentem a temetői mécses-gyújtásra, akikkel már soha többé nem megyek…

Volt, hogy rettenetes hideg volt és szakadó hóesés, emlékszem, anyám nehéz, fekete bundában volt, és én is a kék téli kabátomban, csizmában, sapkában. Anyu csak engem féltett, meg ne fázzak a nagy hidegben, az ácsorgásban. A családi sír körül, ahová a dédnagyanyám és dédnagyapám lett temetve, sokan összegyűltünk, tekintve, hogy hat gyermekük közül még mindegyik életben volt, köztük az én nagymamám is. Ma már egyikük sincs, - itt a földön legalábbis.

Felnőtt koromból beugrik egy másik kép, amikor immár az ország másik felében apámmal mentem az apai nagyszülők sírjához. Gyönyörű idő volt, kivételesen szép, szinte őszi nyár,  még egy szál pulóver is sok volt. Busszal utaztunk, minden félelem nélkül. Szerettem apámmal bárhová menni, aki egyáltalán nem volt beszédes, mesélős ember, - inkább mint afféle erdőjáró lélek, hallgatag,  de amiket hallottam tőle, minden erőteljesen megmaradt. Ma már ismerem a hallgatagsága okát is, amiről sosem volt vele direktben szó, mégis az apró mozaikokból lassan összeállt egy szívszorító családi történet, vagy nevezhetném tragédiának is. Apámnak köszönhetem, hogy egyáltalán van fogalmam az apai nagyszülőkről, az ő életükről, mert sajnos őket személyesen nem ismerhettem. Mégis a mai napig hiányoznak, és tisztelettel, szeretettel „emlékszem” rájuk is…

Anyai nagymamám viszont olyan volt nekem, mintha kicsit anyukám is lenne. A szüleim dolgoztak, és én az iskolából Mamáékhoz mentem haza, ami nem volt nehéz, mivel egy portán, egymás melletti házban laktunk. Anyu még magázta a szüleit, ami érdekes volt a számomra, annál is inkább, mivel kilenc évvel fiatalabb huga már tegeződve és teljesen más stílusban beszélt velük, és ők mindkettejüket egyformán szerették, segítették.  Én nagyanyámat Mamának hívtam, és szintén tegeztem, a gyerekeim pedig már „Öregmamának” szólították, de nem maguktól, vagy tiszteletlenségből, - hanem Mama kifejezett kívánságára, pedig akkor nagyon „fiatal” volt még…

Őrzök egy képet, amit 62 éves korában egy karácsony alkalmával ajándékozott nekünk, azaz a lányainak és nekem, az egyetlen unokájának. A képről egy csodálatosan szép, tisztaszemű arc néz rám vissza, vannak apró ráncai, mégis gyönyörű... Sosem viselt sminket és plasztikai műtétről talán életében sem hallott, de tudott valamit, amit mi már nem tudunk. El tudta fogadni az öregedést, az élet természetes velejárójának, el tudta fogadni, hogy egyirányú úton járunk, és ismeretlen irányba tartunk… Ezzel a képpel üzente meg, és azt akarta, hogy EZ a kép maradjon meg róla, amíg lehet. Sok más emlékkel együtt, amíg élek, ezt is megőrzöm.

…hogy miért írtam ezt le? Nem is tudom, talán magamnak, talán…, de azt hiszem Róza tudja.

 



Rozella•  2020. október 26. 19:41

"Szindémia"

 

"Szindémia"


Bevallom, én egyáltalán nem értem, hogy miféle őrült versenyfutás és számháború zajlik most a Földön, és Európában. Hány Covid-fertőzött van országonként és összesen, hányan halnak meg a szövődmények miatt naponta ill. egy-egy vizsgált időszakban a korábbi évekhez képest...Van persze statisztika, ami nagyon fontos kimutatás, csak sajnos a számok mögött emberek vannak! Kis porszem vagyok ahhoz, hogy átlássam azt a vihart, ami felkaphat bárkit, engem is. Tény, hogy a népesség Magyarországon hosszú ideje fogy, vagyis a születések száma nem pótolja a halálozásokét (sok országban másképp van...), és ehhez jön még a mostani  járvány. Láttam statisztikát, ami azt mutatta, hogy pl. influenzás szövődményekben az elmúlt években többen haltak meg, mint eddig a Covid következtében, és mégsem övezte ekkora félelem, és közel nem volt ilyen hatása… Most viszont más a helyzet. Azért más, mert állítólag ez nem egyszerűen egy „szokásos” járvány, hanem több tényező összeadódó hatása miatt sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk.

Ezek a tényezők a kutatók és szakemberek szerint: 

- a helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód és a szervezetre káros környezeti, egészségkárosító hatások miatt kialakuló ún. krónikus betegségek, amelyek közül valamelyik, vagy akár több is, idősebb korra sajnos már sok embernél megtalálható.

a klímaváltozás általánosan kedvezőtlen hatásai az emberi szervezetre,

- a vírus rendkívül gyors terjedése, ill. a tünetmentes állapotban is meglévő fertőzőképessége.

Mindezek miatt, idézem: „ a COVID-19 nem csupán egy fertőző betegség, hanem a koronavírus-fertőzés és a nem fertőző krónikus betegségek -légzőszervi betegségek, cukorbetegség szív-és érrendszeri megbetegedés, daganatos megbetegedések - szinergikus egészségkárosító kölcsönhatásából eredő szindémia, megbetegedéshullám.” Ezek szerint a „szindémia” fogalmát is meg kell ismernünk a pandémia mellett… /lassan laikus diplomákat kéne osztogatni a népnek, amiért egyáltalán képes értelmezni a rá zúduló orvosi szakkifejezéseket, információkat./ 

És mi a helyzet Magyarországon? Én nem tudom, hogy a jelenlegi napi 30-50 közti haláleset/ ma pl. 48 fő/ a nemzetközi összehasonlításban sok-e, vagy kevés; azt sem tudom, hogy kell-e örülnünk annak, hogy a „középmezőnyben vagyunk”, vagy hogy „csak” ennyi a fertőzött és a haláleset nálunk. Nem számok halnak meg, hanem anyák, apák, nagymamák, nagypapák, testvérek, rokonok, barátok…

 A statisztika szerint valóban többnyire már idősek és betegek, de számukra is kell, hogy legyen esély a gyógyulásra, vagy legalább a minőségileg javítható életre. A lélegeztetőgép is egy esély persze, - ami rendkívül fontos, akár életmentő eszköz is lehet-, csak azt nem értem, miért van az a rettenetes érzésem, hogy az ”alapbetegséggel” is küzdő idős fertőzöttek közül, aki lélegeztetőgépre kerül, ott már elég kevés esélye marad… Bárcsak tévednék! Nem állítom, de így érzem, viszont az, hogy az idősek, betegek mennyi esélyt kapnak, mindannyiunkon múlik. 

Valljuk be, 50 fölött már sok minden „alapnak” számít: egy kis ritmuszavar, egy kis ingadozó, vagy magasabb vérnyomás, + egy kis ez, + egy kis az… Arról nincs adat, hogy ebből a korosztályból vajon hányan makkegészségesek? Sokan talán nem is tudnak a betegségeikről, vagy tudnak, de... 

Szóval mondom magamnak: 'Te Róza, remélem, Neked nincs semmilyen "alapbetegséged"?'  Róza vállat von: " Én is remélem okoska, de azért szedem az 50+ multit, meg a C-t,  meg a D-t, de amúgy mostanában 'nagyonnemszeretném' megtudni, hogy netán mégis van… 

 

Rozella•  2020. október 21. 13:48

"Honnan tudjam, okoska?"


Honnan tudjam, okoska?

 

Mondom magamnak: Te Róza! Mitől van az, hogy ami sok ember számára teljesen és nyilvánvalóan érthető, az  neked nem az?

Róza erre aszongya': " Részben a tudatlanságom, emberi gyarlóságaim, saját korlátozott érzékeléseim, tapasztalásaim; másrészt abszolút logikátlan 'női észjárásom', a furcsa érzelmi kötődéseim és hasonló szubjektív, megfoghatatlan 'izék' miatt előfordul, hogy nekem bizony sok minden nem érthető. Ezért bocsánatot kérek előre is a dilem-máimat nem megértőktől és a mindenre kész válasszal rendelkezőktől. Én még -eléggé el nem ítélhető módon- szeretek írásjeleket is használni, talán ez lehet az egyik oka, hogy számomra léteznek pl. kérdőjelek az írásban, és akadnak bőven más jelek, sőt kérdő jelek az életben is. Utóbbiak esetén a 'kérdő' jelzőt, tetszés szerint lehet behelyettesíteni: pl. gyanús, ismerős, ismeretlen, égi, eligazító, megtévesztő, értelmezendő, árulkodó, vészjósló, stb.  

 Ahány ember, annyi nézőpont és annyi válasz. Manapság nem ritka dolog, hogy a legkiválóbb szakemberek, tudósok is homlokegyenest más álláspontot képviselnek ugyanazon kérdésben. Kérdő-jelek, dilemmák valószínűleg csak bennem merülnek fel, ezért aztán főleg magamnak írom le őket, azért, hogy ha majd nagyon, de nagyon öreg leszek, :)) és elfelejteném, akkor is emlékezzek rá, hogy voltak mindenféle dolgok, jók és rosszak is, feldobók és lehangolók, amik foglalkoztattak…

Persze a legnagyobb dilemma, hogy megérem-e azt a kort, de ezt még Rózától sem merem megkérdezni.. :) Helyette azt kérdem tőle:  ’Te Róza, biztos, hogy kell neked itt még egy blog? És pont az ilyen számodra nem, vagy nehezen érthető dolgokról? Mire a rá jellemző határozottsággal, azt feleli,:

„Honnan tudjam Okoska? Kérdezd meg egy év múlva, ha még (itt) leszek, és te erre jársz…” :)  

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom