Mondom magamnak

 

„Oltakozás…”

 

Az „érzékenyítés” mesterségesen butításra kitalált, rafináltan alulütős szava után nemrég megérkezett a másik  magyar csodaszó:  az „oltakozás” .

Azért gondoljunk csak bele, összefutunk az ismerősünkkel, és a ’hogy s mint’  után azt mondja, bocs, de most mennem kell, sietek, oltakozni ... és mivel jó lelkű az istenadta, még visszaszól:  ha jót akarsz, oltakozzál te is, mert nem elég ha én oltakozok, neked is oltakoznod kell, hogy mi mindannyian oltakozottak legyünk, ennyit igazán megtehetünk egymásért, hogy oltakozzunk, hiszen ingyen van, és megvéd…

Nos egy ilyen szituban, mit is tehetnénk mást, állunk a faképnél, és eltöprengünk azon, hogy valóban milyen jó dolog is oltakozni, majdnem olyan jó mint adakozni, bérmálkozni, borotválkozni, vagy homokozni… kinek-kinek tetszése szerint. És azon is el lehet elmélkedni, hogy az „oltakozás” iránti „érzékenyítés” céljából, nem kéne - e végre egy hómofiszban toppon működő influenszerre bízni, a legfontosabb C. O.- vid tudnivalók közlését, akarom mondani „posztakozását” ?? 

Bocsánat, hogy ezt én is 'ideposztakoztam', de Róza nem hagyott békén... ő már csak ilyen, mondja magának...

 

„Ég és Föld között” – Makovecz Imre

Dokumentumfilm  ajánló

Kivételesen nemcsak magamnak, de mindenkinek, aki véletlenül idetéved jó szívvel ajánlom: ha teheti, nézze meg a dokumentumfilmet, amelynek 2. és 3. része holnap és szerdán az M5 TV csatornán kerül adásba. A filmből egyértelművé válik az alábbi idézet jelentése is.

"Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt."    /Makovecz Imre, 2002./ 

Aki megnézi (netán ismét) ezt a filmet, megértheti belőle, hogy mitől olyan egyediek és különlegesek, világhírűek a magyarok kiválóságai. Makovecz Imre is megmutatja ezt, nemcsak a szavaival, az elszántságával, a hitével, a művészetével, hanem egyetemes szintű, a teljességet, az archetipikus emberi lényeget megragadni képes gondolkodásával, lenyűgöző tehetségével és hazája megalkuvás nélküli, művészi szolgálatával. Tehetsége, magyar identitása, a Múlt és Jövő, Ég és Föld összekötésének a vágya mellett egyéni látásmódja segítette őt a magyar organikus építészet megteremtésében. A teremtés nála valóban korszerű értelmet kap, olyan alkotásokat hagyott az utókorra, amire csak nagyon kevesek képesek. Egy ilyen ember tanításai, életműve mellett egyszerűen nevetségessé válik, és eltörpül minden mai, álságos furmánykodás, kicsinyesség és hatalom-kiszolgálás pro és kontra. Döbbenetes az is, amit Makovecz előre vetített és ki is mondott már jó pár évvel ezelőtt ( a film 2. részében hallható) Európáról, és benne a magyarok helyéről, szerepéről… Igen, valóban döbbenetes!

 

M5 TV :    nov 24.  kedd   09:10    (2. rész ism.)

                  nov 24.   kedd   17:30    (3. rész)

                  nov 25.   szerda: 09:10   (3. rész ism.)

            

Részlet a műsor ajánlójából:

"Makovecz Imre a XX. és részben a XXI. század talán legjelentősebb magyar organikus építésze, aki iskolát hozott létre. A film Makovecz életének csomópontjait ragadja meg: a faluház építő közösségteremtő Makoveczet, a Sevillai világkiállítás nagy visszhangot kiváltó pavilonját. A templomépítő Makoveczet, aki az egész Kárpát-medencében emelt templomokat, és a gondolkodó magyarságában elkötelezett alkotót és közéleti embert; aki az Őt követő generációk szakmára, erkölcsre, emberségre, helytállásra és hitre nevelését tartotta egyik legfontosabb céljának.
A film azt is megmutatja, amit a művész életében nem valósíthatott meg. A filmben virtuálisan felépül a monumentális katedrális, a meg nem valósult Felső Krisztinavárosi templom."

Rózában persze ott bujkál a kisördög, és felteszi a kérdést: vajon miféle MÉRTÉK és LÉPTÉK az, ami tényleg esélyt ad Föld és Ég összekötésére? Nem valami nagyzoló, művészi allűr ez? Hmmm... Lehetne akár az is, ha szó szerint értelmeznénk, de itt nem erről van szó. Az összekötés Makovecz épületeiben érezhetően spirituális, amire a földi halandónak nagy szüksége van, akár hívő, akár nem. 

Milyen szépen tükrözi a nyelvünk is, hiszen a MÉRTÉK szóban már benne foglaltatik az ÉRTÉK, amit Makovecz épületeiben, tereiben ma is észrevehet bárki. 

Intelmek magamnak

 

„Csak én bírok versemnek hőse lenni

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.”

 

írta Babits bölcsen sok éve már,

ám, ha neki sem sikerült elkerülni,

nekem próbálkozni is kár…

 

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.”

 

figyelmezett Petőfi minden verselőt,

persze ő még nem ismert engem,

ki fejet hajtok égő lánglelke előtt.

 

„Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!”

 

Kommentár Aranyhoz, ugyan már! Minek?

Csak magamnak mondhatnám, más senkinek.

 

"Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

 

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

 

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak."

 

Weöres titkokat árul el, s meg is mondja pontosan,

hogy mit tegyek, csak azt nem, hogy hogyan…?

 

Á, hagyom a régieket, valami új, valami izgi, jó

és bíztató kéne már, lehetne mondjuk Varró?

 

Varró Dániel: Se óda, se bordal

 

Jöjj, hajnali Múzsa, és írni segíts,

nem jön ceruzámra se óda, se bordal.

A papír egy üres, korareggeli beach,

jöjj hónod alatt boogie board-dal.

 

Kávék fanyar, őszi levét iszom én,

s úgy vágyom azokra a nyári vizekre...

Vörösödve feküdni a beach közepén,

míg jössz a homokba zizegve.”

 

A szivacskutya hangja. Amint leverem.

Folyatom tele langyos vízzel a kádat.

Kutyaként ugrál föl a hű szerelem

rád, nyalja a tenger a lábad,

 

úgy jössz boogie board-dal a hónod alatt...

Állát kacorozza derűsen az Isten,

nagy, bumszli, piros seb az égen a nap.

Hova tűnt el ez, én kicsi giccsem?

 

Hol a hajnali pír, mi dereng le miránk,

hol a part, amin ődöngtünk mi merengve?

Sunyít a homokban a néma szilánk.

Megvágja az arcom a penge.

 

Lám, valaha kegyelt a te égi atyád.

Volt egy ihletteli, hajnali óra.

De a boldogságot, e régi gatyát

kinőttem egészen azóta.

 

És ugyan mit vennék helyette fel én,

a napra miben ki lehet gyalogolni?

Turkálok a polcon - semmi remény,

csupa régi, kinőtt, gagyi holmi.

 

S te a Léthe vizéből buksz csak elő,

már ott boogie boardozol, isteni lányka.

Míg trappol a parton a trampli idő,

a radírfeledés elefántja.”

 

…nos, ezen picikét majd még elmerengek,

hisz' kinek kell ma már óda, pláne bordal?

Veszélyes vizekre meg minek evezzek

egy akármilyen olcsó boogie boarddal?

Ablaktalan házakba ajtóstól nem rontok,

tudom érzékenyek ottan bent a lelkek,

radír helyett ma csak megnyomok egy gombot,

és a delete pikk-pakk.. törli az intelmet.

 

 

 

 

Egy kis személyes…

 

Ma halottak napja, avagy az emlékezés napja, kinek hogy. Persze emlékezni máskor is lehet és szoktunk is, de az, hogy ilyenkor közösen tesszük, tehetjük, ad valami különös többletet az érzéseknek, gondolatoknak. Hatunk egymásra. Eszembe jutnak gyerekkori emlékek is erről a napról, amikor még azokkal együtt mentem a temetői mécses-gyújtásra, akikkel már soha többé nem megyek…

Volt, hogy rettenetes hideg volt és szakadó hóesés, emlékszem, anyám nehéz, fekete bundában volt, és én is a kék téli kabátomban, csizmában, sapkában. Anyu csak engem féltett, meg ne fázzak a nagy hidegben, az ácsorgásban. A családi sír körül, ahová a dédnagyanyám és dédnagyapám lett temetve, sokan összegyűltünk, tekintve, hogy hat gyermekük közül még mindegyik életben volt, köztük az én nagymamám is. Ma már egyikük sincs, - itt a földön legalábbis.

Felnőtt koromból beugrik egy másik kép, amikor immár az ország másik felében apámmal mentem az apai nagyszülők sírjához. Gyönyörű idő volt, kivételesen szép, szinte őszi nyár,  még egy szál pulóver is sok volt. Busszal utaztunk, minden félelem nélkül. Szerettem apámmal bárhová menni, aki egyáltalán nem volt beszédes, mesélős ember, - inkább mint afféle erdőjáró lélek, hallgatag,  de amiket hallottam tőle, minden erőteljesen megmaradt. Ma már ismerem a hallgatagsága okát is, amiről sosem volt vele direktben szó, mégis az apró mozaikokból lassan összeállt egy szívszorító családi történet, vagy nevezhetném tragédiának is. Apámnak köszönhetem, hogy egyáltalán van fogalmam az apai nagyszülőkről, az ő életükről, mert sajnos őket személyesen nem ismerhettem. Mégis a mai napig hiányoznak, és tisztelettel, szeretettel „emlékszem” rájuk is…

Anyai nagymamám viszont olyan volt nekem, mintha kicsit anyukám is lenne. A szüleim dolgoztak, és én az iskolából Mamáékhoz mentem haza, ami nem volt nehéz, mivel egy portán, egymás melletti házban laktunk. Anyu még magázta a szüleit, ami érdekes volt a számomra, annál is inkább, mivel kilenc évvel fiatalabb huga már tegeződve és teljesen más stílusban beszélt velük, és ők mindkettejüket egyformán szerették, segítették.  Én nagyanyámat Mamának hívtam, és szintén tegeztem, a gyerekeim pedig már „Öregmamának” szólították, de nem maguktól, vagy tiszteletlenségből, - hanem Mama kifejezett kívánságára, pedig akkor nagyon „fiatal” volt még…

Őrzök egy képet, amit 62 éves korában egy karácsony alkalmával ajándékozott nekünk, azaz a lányainak és nekem, az egyetlen unokájának. A képről egy csodálatosan szép, tisztaszemű arc néz rám vissza, vannak apró ráncai, mégis gyönyörű... Sosem viselt sminket és plasztikai műtétről talán életében sem hallott, de tudott valamit, amit mi már nem tudunk. El tudta fogadni az öregedést, az élet természetes velejárójának, el tudta fogadni, hogy egyirányú úton járunk, és ismeretlen irányba tartunk… Ezzel a képpel üzente meg, és azt akarta, hogy EZ a kép maradjon meg róla, amíg lehet. Sok más emlékkel együtt, amíg élek, ezt is megőrzöm.

…hogy miért írtam ezt le? Nem is tudom, talán magamnak, talán…, de azt hiszem Róza tudja.

 

 

"Szindémia"

Bevallom, én egyáltalán nem értem, hogy miféle őrült versenyfutás és számháború zajlik most a Földön, és Európában. Hány Covid-fertőzött van országonként és összesen, hányan halnak meg a szövődmények miatt naponta ill. egy-egy vizsgált időszakban a korábbi évekhez képest...Van persze statisztika, ami nagyon fontos kimutatás, csak sajnos a számok mögött emberek vannak! Kis porszem vagyok ahhoz, hogy átlássam azt a vihart, ami felkaphat bárkit, engem is. Tény, hogy a népesség Magyarországon hosszú ideje fogy, vagyis a születések száma nem pótolja a halálozásokét (sok országban másképp van...), és ehhez jön még a mostani  járvány. Láttam statisztikát, ami azt mutatta, hogy pl. influenzás szövődményekben az elmúlt években többen haltak meg, mint eddig a Covid következtében, és mégsem övezte ekkora félelem, és közel nem volt ilyen hatása… Most viszont más a helyzet. Azért más, mert állítólag ez nem egyszerűen egy „szokásos” járvány, hanem több tényező összeadódó hatása miatt sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk.

Ezek a tényezők a kutatók és szakemberek szerint: 

- a helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód és a szervezetre káros környezeti, egészségkárosító hatások miatt kialakuló ún. krónikus betegségek, amelyek közül valamelyik, vagy akár több is, idősebb korra sajnos már sok embernél megtalálható.

- a klímaváltozás általánosan kedvezőtlen hatásai az emberi szervezetre,

- a vírus rendkívül gyors terjedése, ill. a tünetmentes állapotban is meglévő fertőzőképessége.

Mindezek miatt, idézem: „ a COVID-19 nem csupán egy fertőző betegség, hanem a koronavírus-fertőzés és a nem fertőző krónikus betegségek -légzőszervi betegségek, cukorbetegség szív-és érrendszeri megbetegedés, daganatos megbetegedések - szinergikus egészségkárosító kölcsönhatásából eredő szindémia, megbetegedéshullám.” Ezek szerint a „szindémia” fogalmát is meg kell ismernünk a pandémia mellett… /lassan laikus diplomákat kéne osztogatni a népnek, amiért egyáltalán képes értelmezni a rá zúduló orvosi szakkifejezéseket, információkat./ 

És mi a helyzet Magyarországon? Én nem tudom, hogy a jelenlegi napi 30-50 közti haláleset/ ma pl. 48 fő/ a nemzetközi összehasonlításban sok-e, vagy kevés; azt sem tudom, hogy kell-e örülnünk annak, hogy a „középmezőnyben vagyunk”, vagy hogy „csak” ennyi a fertőzött és a haláleset nálunk. Nem számok halnak meg, hanem anyák, apák, nagymamák, nagypapák, testvérek, rokonok, barátok…

 A statisztika szerint valóban többnyire már idősek és betegek, de számukra is kell, hogy legyen esély a gyógyulásra, vagy legalább a minőségileg javítható életre. A lélegeztetőgép is egy esély persze, - ami rendkívül fontos, akár életmentő eszköz is lehet-, csak azt nem értem, miért van az a rettenetes érzésem, hogy az ”alapbetegséggel” is küzdő idős fertőzöttek közül, aki lélegeztetőgépre kerül, ott már elég kevés esélye marad… Bárcsak tévednék! Nem állítom, de így érzem, viszont az, hogy az idősek, betegek mennyi esélyt kapnak, mindannyiunkon múlik. 

Valljuk be, 50 fölött már sok minden „alapnak” számít: egy kis ritmuszavar, egy kis ingadozó, vagy magasabb vérnyomás, + egy kis ez, + egy kis az… Arról nincs adat, hogy ebből a korosztályból vajon hányan makkegészségesek? Sokan talán nem is tudnak a betegségeikről, vagy tudnak, de... 

Szóval mondom magamnak: 'Te Róza, remélem, Neked nincs semmilyen "alapbetegséged"?'  Róza vállat von: " Én is remélem okoska, de azért szedem az 50+ multit, meg a C-t,  meg a D-t, de amúgy mostanában 'nagyonnemszeretném' megtudni, hogy netán mégis van…