Szél hozott.. /Szabó L./ + Ide már, oda még...

Szabó Lőrinc:

 

Szél hozott, szél visz el

 

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

 

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

 

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

 

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

 

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

 

A versről:

„ Ez a Szabó Lőrinc-vers az emberi létezés titkára felel, miközben nagyszerű forma, élvezetes nyelv. Mind a költemény gondolatisága, mind a dallamos versforma egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy miért él az ember, mi dolga e csodálatos földön, miért született, és mi lesz, hogyha meg kell halnia? Ezek alapvető kérdések, kikerülni őket nem lehet.

A Szabó Lőrinc által kínált válasz arra biztat minket, hogy nem szükséges túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy mindenki mástól megkülönböztetett személyiségként itt vagyunk e földön. Egymásra rímel a „köd előttem, köd mögöttem” és a „szél hozott, szél visz el” egyszerűsége, ami egyben felmentést kínál olyan kérdések alól, melyek származásunk, illetve őseinkkel szembeni esetleges tartozásunk felé terelhetné figyelmünket.

Az irodalomnak emberformáló ereje van, és a Szél hozott, szél visz el című vers kétségkívül szépséges gondolati forma, ugyanakkor a mi, saját válaszunkat egyik mű sem tudja maradéktalanul magába foglalni…

 Penckófer János ” 

/forrás: http://www.karpataljalap.net/?q=2014/07/03/szabo-lorinc-szel-hozott-szel-visz-el/

 

 ******************************************************************************************

( gondolatok Szabó Lőrinc verséhez;  idézetben: Szabó Lőrinc sorai)

Ide már… oda még…

 

„Köd előttem köd mögöttem,

isten tudja honnan jöttem”,

talán majd éppen itt,

a sok ezer éves ember-rengetegben

valaki egyszer útbaigazít,

ha már nem ismerem ki magam… 

 Távolba tartó csillagfények

kísérnek fönt szótalan,

s lent, kis útjelző semmiségek

világítanak az őszi ködből felém,

lassan tapogatózok a szürkeségben,

megyek előre szinte félvakon,

két világ határára visz a léptem:

ide MÁR nem,...

  oda MÉG nem tartozom..

 

Eltűnök mielőtt megérteném,

hogy „szél hozott, szél visz el”

csak a kérdés maradhat itt enyém,

s hallgatom, mit mesél még a szél…

tudom, ”bolond kérdi, mért visz el ?”,

de a Nap, amikor felkel mégis felel

és nekem az álmáról énekel...

 

 https://www.youtube.com/watch?v=P5MJ9mzUWvo