"Sem emlék..." + A bolond tudat

RADNÓTI MIKLÓS:

Sem emlék, sem varázslat 

 

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 

mint alma magházában a négerbarna mag, 

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, 

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 

hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, 

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 

annak szép, könnyüléptű szívében megterem 

az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 

merengj el hát egy percre e gazdag életen; 

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, 

az új falak tövében felhangzik majd szavam; 

magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; 

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – 

talán most senki sincs.

 

 ************************************************************************

 

A bolond tudat

 

Eddig úgy gondoltam, hogy túl

azon az utólagos felezőponton,

melyen át kifeszített életkordon

választ el térben időtől időt,

a lélek egyhelyben is toporoghat,

miközben a tudat lebeg a horizonton,

sírhat, játszhat, nevethet, álmodhat,

nézheti föntről a földet,- a temetőt,

… de most már nem ő, csak én nézem,

amint bolondul próbálja menteni

a látszólag menthetőt…

 

Az átjárhatóságban hinni nem mer,

pedig az onnan idezártak tovább fájnak,

mégis egy ponton túl az ember

már teret ad valami másnak is maga körül,

bár nem örül a visszaszámlálásnak…

Mennyi az annyi..? Egyszer kiderül

melyik volt az a besűrült pillanat,

amihez képest az élet fura mód

előre futva is hátrafelé szalad.

 

A leltárba naponta újabb tétel kerül,

hozzáíródik szépen a többihez,

illeszkedve a sorba, mert kiderül,

a bolond tudat szelektál, jelez,

még gondosabban szortírozza

a szépeket, a jókat, és megcsillagozza

a soha vissza már nem hozhatókat…

Habár értelmetlen, sóhaja fel-felrebben:

Istenem! „Baljós a menny felettem…”

 

A kordonon belül és azon túl bármi fájhat,

de a szív egy idő után már nem mérlegel,

csak hagyja, hogy átáramoljon rajta

minden megszűretlen, ismeretlen jel,

amit dekódolva dobog szét a világnak:

”nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat”

… Eddig, én bolond, nem hittem el, s talán te sem:

hogy azon a ponton túl, egyedül Isten láthat…

 

 / az idézetek Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat c. verséből valók/