Nem írnám át...

Nem írnám át…

/ s-íratlan gondolatok... /

Tisztellek annyira s talán szeretlek is,

hogy nem viszem eléd iszap-sárosan,

kínoktól torzulva meggyötörten,

szétszakadt daróc-rongyokban,

sem kifeszítetten mezítelen.

Nem viszem koszosan, mosdatlan

szájjal, fésületlenül és egy trendi

megszaggatott csuhában elsiratni,

… és nem, sosem tenném eléd

tál szemetes lencseként, hogy válogasd ki.

Talmi gyermekmeseként sem kínálom,

nem tudok kékeket az égre hazudni,

nem tálalom mű-könnyes tálcán,

leöntve sóvár, csáb-mosollyal,

-s hogy ne ártson -, csakis nádcukorral.

Nem fújom pánsípon, sem harsonán,

nem játszom egymagam négykezest

egy félrehangolt, kopott zongorán,

s ha tudnék is más kottából játszani, 

nem írnám át a saját kottám.

Nem fektetem rendre bonckés alá

darabokban, fekete lepelből kitakartan,

hidegrázós, fénytelen napokban

nem várom el tőled, hogy te éleszd

a tüzet, amit magamban raktam,

Nem ígérhetem, hogy  majd holnaptól...

megváltoztam, s ’volék sirolm tudotlon’.. Itt

vándor vagyok. Keresem. Meg nem találtam,

de tisztellek annyira - talán szeretlek is,

hogy másképp mondjam el, amit el akartam.

 Vándor vagyok. Sokaságban árva.

’Világnak világa, virágnak virága’

’ ’  idézve:  az Ómagyar Mária-siralom -ból